Tar Csilla Eszter balmazújvárosi zenetanár a napokban Aranypáva különdíjban részesült

- Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt a citerával való első találkozás – fogalmazott a Naplónak Tar Csilla Eszter balmazújvárosi citeratanár, aki az elmúlt hétvégén Aranypáva különdíjban részesült. Mint megtudtuk, a harmincas éveiben járó fiatal nő már egészen kisgyermekként a zene szerelmesévé vált: négyévesen anyai nagyapja, Fésűs István ölében ülve fogott először citerát a kezében – ez a legrégebbi emlékképe a zeneeszközről, a következő, hogy kisiskolásként karácsonyi gyermekdalokat játszott az osztálytársainak.

– Nem tudom, hogyan, de nem emlékszem arra, évekig ki tanított, hol próbáltam, mintha egyik pillanatról a másikra megtanultam volna hangszeren játszani – jegyezte meg mosolyogva, mivel ha valaki, akkor ő tudja, mennyi energiát és fegyelmet igényel a zenetanulás. – A családomban nincs olyan ember, aki ne szeretné a zenét, ebben nőttem fel, amiért azóta is hálás vagyok. Volt jó néhány tanárom, akiktől nagyon sokat tanultam, és még inkább megszerettem a muzsikát – ennek ellenére találtam egy másik hobbit magamnak: középiskolában versenyszerűen fociztam – fűzte hozzá Tar Csilla, aki már tudta, hogy mi lesz a következő kérdésünk: hogyan lehet összeegyeztetni ezt a két foglalatosságot? – amire a válasz azonnal megérkezett: szerelem kell és semmi más!

Jó úton halad

– Sokaknak meglepő lehet, akik számára ez idegen, de igenis sokat segített a zenélésben a sport – nyomatékosított. – A futballban való gyorsaság és problémamegoldás a citerázásban is megmutatkozott, ha egy-egy fellépésen valamit elrontottam, másodpercek alatt tudtam reagálni úgy, hogy nem estem pánikba. Ez a két elfoglaltság nagyban különbözik, mégis kiegészítik és fejlesztik a másikat – mondta az egykori első osztályú labdarúgó. Ezután elárulta lapunknak, azért választotta a zenét, mert az sokkal biztosabbnak tűnt, ugyanis az egy életre szól, míg a sportban egy sérülés az egész pályafutásunknak a végét jelentheti. – Miután elhatároztam, hogy komolyabban kívánok a citerázással foglalkozni, akkor mindent félretettem, csak a zene volt. Középiskola után felvételt nyertem a Nyíregyházi Egyetemre, ezután szinte kinyílt a világ előttem, egyre biztosabb voltam abban, hogy jó úton haladok, és ezt akarom az életem hátralévő részében csinálni. Találkoztam Bíró Istvánnal, az egyik oktatómmal, akinek a hatására elkezdtem összegyűjteni nagyapám dalait, egészen 2011–2016-ig – haláláig. Körülbelül száz nóta van a „birtokomban”, akadnak népdalok, keringők – amelyekből egy monográfiát szeretnék a közeljövőben készíteni – hangsúlyozta a fiatal nő, aki vallja: csinálj egyet, de azt nagyon jól!

A megyénkbeli zenetanár az elmúlt években számtalan díjat bezsebelt már, de számára sokkal fontosabb, hogy a tanítványainak példát mutasson, és hozzá hasonlóan szeressék a magyar nótát. – Nem vagyok egy trófeagyűjtő, persze az elismerés mindig jólesik; ezek motiválnak, illetve a barátok, akikkel néha örömzenélést tartunk – jegyezte meg. – Nagyapám nagyon sokat jelent számomra, és hiába nincs már köztünk, a mai napig valamelyest miatta is küzdök, fejlődök, hiszen rengeteg mindent köszönhetünk neki. Ezért is akarok az életéről, munkásságáról megjelentetni a közeljövőben egy könyvet, és nemcsak azért, mert ő megérdemli, hanem a jövő nemzedékéért is, amelynek biztosan nagyon sokat segítene az ő szemlélete, az élethez és a zenéhez való viszonyulása – mondta végezetül.

Nagy Emese