Debrecen nem csak veszített Trianonnal

Debrecennek gazdasági, oktatási, kulturális és kereskedelmi központi szerepet kell betöltenie nemcsak az Észak-Alföldön, hanem a Kelet-Szlovákiától Kárpátalján át a Partiumig terjedő, nemzetközi értelemben vett régióban: aki kicsit is érdeklődik a helyi közélet iránt, heti rendszerességgel hallhatja ezt a politikai potentátok szájából. A gyakorlati megvalósítás a 2014 utáni Orbán-kormányoknál szembeötlő: az állam százmilliárdokat költ Debrecen járműipari centrummá válására, a helyi egyetem és a város léptékváltására úgy lélekszámbeli, mint akár kultúrpolitikai dimenzióban.

Nem ennek apropóján mutatták be a Déri Múzeumban Lakner Lajos Nézz ránk, Ady Endre! című kötetét, de a könyv részben éppen arról a Nagy-Debrecen koncepcióról szól, amely már az 1900-as évek legelején megszületett. A Trianont követő években – az államhatárok megváltozásával – a régióközponti szerepért folyó versengésben Nagyváradot ugyan Szeged váltotta fel, de ez mit sem számít abban a megközelítésben, mely szerint a cívisváros száz év különbséggel ugyanazt a csengőt nyomja. Így még izgalmasabbnak tűnhet a könyv, amelyik Barta Róbert – a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének vezetője – szerint megkerülhetetlen lesz a korszak debreceni szellemtörténete, a nagyváros és az országos kultúrpolitika összefüggései iránt érdeklődőknek.

Küzdelem az egyetemért

Ajánlójából kitűnik, a Déri Múzeum gondozásában megjelent 190 oldalas mű három részre oszlik. Az első az a tartalmában már felvillantott kultúrtörténeti tanulmány, amely Debrecen betöltött és betölteni kívánt regionális-nemzetpolitikai szerepét vizsgálja. Lakner az 1870-es évektől az 1930-as évekig tartó ívet húz a témának, nemcsak az országos politikai, kultúrpolitikai vezetők (mint Klebelsberg Kunó) Debrecent illető elvárásait vizsgálva, hanem azt is, hogy milyen vitákat szült ez helyben. A könyv második része irodalomtörténeti jellegű, helyi költők és Trianon kapcsolatát taglaló olvasmányos tanulmány, míg a harmadik egy, Debrecenhez kötődő – ismert és elfeledett – szerzők revizionista, irredenta verseit tartalmazó szöveg­gyűjtemény.

Budapest és Debrecen szembenállása – kulturális értelemben – már a 20. század fordulóján tapintható. A cívisváros szerepének felértékelődését jelzi Rákosi Viktor 1909-es cikke az akkor kormánysajtónak számító Budapesti Hírlapban. A lapban a szerző amellett érvelt, hogy az ország harmadik egyetemét a városiasodó Debrecenben kell megalapítani,

mert ott a „legmagyarabb” a lakosság, ezáltal Debrecenben őrződött meg leginkább a magyar kultúra.

A terjedelmes cikk kívülről erősítette meg a debreceni értelmiség önképét, amely – a Csokonai Körrel az élen – a 19. század végétől kezdve egyre nagyobb önbizalommal állította, hogy az igazi magyar kultúra hazája Debrecen, nem pedig a sokszínű főváros. Erről már Lakner Lajos beszélt a könyvbemutatót követő kerekasztal-beszélgetésen. Hozzátette: Trianonig a cívisvárosnak a gazdaságilag és kulturálisan is fejlettebb, sokkal nyitottabb szellemű Nagyváraddal kellett versenyeznie (ahogy Temesvár és Szeged szintén jelezték, a városiasodásban előrébb tartanak a hajdúsági fővárosnál).

Bizarr, de a területvesztés a fájdalommal együtt – Nagyvárad kihullásával – új lehetőséget nyitott Debrecen számára. Nemzetpolitikai szempontból a hangsúly a románság ellensúlyozásáról áttevődött az erdélyi magyarság megőrzésére, s a század máig legnagyobb hatású politikusainak egyike, Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter (1922–1931) ebben végvárszerepet kívánt a városnak, az „Erdély felé nyújtott kéz” megtestesülését.

Debrecenben késéssel

A már említett, Barta Róbert által moderált kerekasztal-beszélgetésen több kérdés felvetődött. A revizionizmus alakváltozása kapcsán Lakner Lajos megjegyezte: az úgynevezett veszteségemlékezet Debrecenben csak fokozatosan alakult ki, amelyben közrejátszott az 1919–20-as román megszállásnak az országvesztéshez fogható traumája. Majd a tradicionális és a reformpárti erők helyi harca vonta fel a figyelmet annyira, hogy az országos emlékezetpolitikához igazából csak a húszas évek végére zárkózott fel a debreceni közélet.

– Az új államhatárral közvetlenül határos területek 70 százalékánál nem romlott, sőt a negyedüknél még emelkedett is az életminőség, elsősorban a feketekereskedelem miatt.

„Egyes hazai tudósok már a két világháború között rámutattak arra, hogy a trianoni országvesztés nem minden esetben oka, hanem a mélyben húzódó, régi, elavult struktúrák miatt inkább katalizátora volt az első világháború utáni gazdasági válságnak.”

Ők a továbblépés kulcsát abban látták, hogy nem szabad mindenért kizárólag Trianont okolni – egészítette ki az előbbieket Szilágyi Zsolt adjunktus (Debreceni Egyetem Történelmi Intézet). Megjegyezte: a Trianon miatti akkori fájdalomról az elit és a középosztály – egymásra rímelő – elbeszélése alapján alkotunk képet. Például Szabó Magda által, aki azt írta, nem tudtak a szüleivel úgy végigmenni a debreceni Piac utcán, hogy ne találkoztak volna a mustárgáz reszkető végtagú áldozataival, Trianon „nyílt törésként” volt érzékelhető a mindennapokban. Ugyanakkor a paraszti társadalomban, az alsó rétegek emlékezetében – derül ki életútinterjúkból – már nem jelenik meg ennyire markánsan ez az érzés.

Szilágyi Zsolt arról is beszélt, hogy a digitális forradalomnak köszönhetően a történelemtudomány új megközelítésekkel képes tovább árnyalni a Trianon-kérdéskört. Mit jelent ez? Például azt, hogy megtörtént az 1880-as, az 1890-es, az 1900-as és az 1910-es népszámlálási eredmények digitális feldolgozása, így könnyen elérhető adatok sokaságával jobban megrajzolhatók az események, a személyes történetek mögötti társadalmi-gazdasági struktúrák. Ezek alapján pedig következtetések vonhatóak le arra, hogy e mélyben húzódó, olykor évszázados szerkezetek milyen hatást gyakoroltak magukra az eseményekre vagy éppen a történések miként hatottak vissza előbbiekre.

Tanyavilág és modernizáció

Történészek egy csoportja az 1910-es Magyarország fejlettségét vizsgálva – hozzávetőleg 12 ezer település adatai és több mint húszféle tényező alapján – arra jutott, hogy az anyaországi területek többsége fejlettebb volt az elcsatolt részeknél, s egészen szembetűnő például a nyugatról keleti irányba tartó „fejlettségi lejtő”. Szigorúan gazdaságtörténészi megközelítésben az elveszített részek inkább számítottak perifériának és az ország működése szempontjából kevésbé voltak fontosak, mint a Kárpát-medence belseje. Az 1920-as évtized gazdasági fellendülésnek egyik oka Szilágyi Zsolt szerint így nemcsak a népszövetségi kölcsönnek, hanem ennek is betudható: a stabilizáció eleve a magasabb fejlettségű területeken ment végbe.

Az Alföldről azt mondta, a régió Kárpátalja elcsatolásával egy fontos gazdasági kapcsolatát is elveszítette, de a nehézségek már Trianon előtt jelen voltak a malomipari kapacitástöbblet, a vízgazdálkodási gondok (vízhiány) vagy a faji diverzitás gyengülésével (a szántóföldi kultúra minden mást visszaszorító térnyerésével). Hozzáfűzte: a fellendüléshez ugyancsak hozzájárult a határon túlról áttelepülő értelmiség.

Püski Levente egyetemi tanár (Debreceni Egyetem Történelmi Intézet) erre ref­lektálva megjegyezte: az „értelmiségi túltermelés” a pozitív hatások mellett azzal a következménnyel is járt, amelyet viszont már a politikatörténészek hangsúlyoznak. Nevezetesen, a húszas években szárba szökkenő szélsőséges politikai irányzatoknak éppen ez a réteg – az értelmiségnek az egzisztenciális lesüllyedéssel fenyegetett képviselői – jelentette a táptalaját.

További elhangzott érdekesség: az Alföld az Osztrák–Magyar Monarchia idején, vagyis a 19. század utolsó harmadától az 1900-as évek elejéig dinamikusan fejlődő vidéknek számított, amiben fontos szerep jutott a tanyáknak. A mai általános vélekedéssel ellentétben, amely inkább lesajnálóan, a szegénység szinonimájaként viszonyul ezekhez a gazdaságokhoz,

a vasútvonalak létrejöttével a tanyák valójában bekapcsolták az országrészt a modernizációba.

Míg Debrecen és környéke e folyamatnak a haszonélvezője volt, addig a kevésbé tanyasias Nyírség a Bereggel együtt már 1910-re a perifériára szorult az Alföldön belül.

Túlhordott birodalom

Egy hallgatói kérdésre válaszolva – meddig maradhatott volna fönn az Osztrák–Magyar Monarchia az első világháború nélkül, továbbá miért született ennyire megsemmisítő békediktátum Magyarország ellen – Barta Róbert felelt. A történész véleménye szerint az 1867-ben létrejött Osztrák–Magyar Monarchia, akár az 1815-től nagyhatalommá váló dunai Habsburg Birodalom túlteljesítette fel­adatát.

– A Habsburgoknak 100 évig sikerült 50 millió embert egyben tartani egy ilyen zónában: ez jóval több, mint amennyi a birodalom erejéhez képest elvárható. Ebben széleskörűen egyetértenek a hazai és a külföldi történészek. Mély meggyőződésem, hogy a Monarchia minden körülmények között szétesett volna legkésőbb a 20. század közepén. Más kérdés, hogy ezt a folyamatot egy vesztes világháború nagyon fájdalmasan, kegyetlenül végezte el – jelentette ki.

A másik kérdésre egyszerűbb válaszolni – folytatta –, hiszen retorikai szinten lehet mondani, hogy Trianon „rablóbéke”, ám arról az „erős tényről, hogy elveszítettünk egy háborút, sokan hajlamosak megfeledkezni”. – A győztes mindent visz, a vesztes semmi jóra ne számítson: ennek a gyakorlatnak 30 ezer éves múltja van az emberiség történetében. A győztes maximálisan érvényesíteni akarja a nyereségét, a kérdés inkább az, hogy mekkora a vesztes mozgástere. Ezzel együtt van még feladata a történészéknek annak mély elemzésében, hogy miért nem történtek meg bizonyos, a győztesek számára is indokolható, etnikai szempontú határkiigazítások – összegezte, hangsúlyozva, a felvetett kérdés érzelmi töltése indokolható persze, de a történelemtudomány számára „a képlet egyszerűbb”.

Mindennapi hatás: egy korszak értése

A Déri Múzeumban 2021 végéig látható HATÁr-sorSOK kiállítás az első világháborút követő „boldog békeidőktől” a területi visszacsatolások idejéig igyekszik megmutatni az 1920-as és 1930-as éveket, a korszakra jellemző érzéseket, fájdalmakat a tárgyiasult, „megfogható történelem”, filmhíradók, személyes történetek, visszaemlékezések formájában. Barta Róbert a kiállítás katalógusa kapcsán kiemelte, míg korábban az Országos Menekültügyi Hivatal anyagai – a Trianon miatt elmenekülő határon túliak rendkívüli tehertételt jelentettek az anyaország számára – nem voltak igazán színvonalasan feldolgozva, addig a Trianon 100 Kutatócsoport egyik fő csapásiránya éppen ez volt. A HATÁr-sorSOK a menekültek világát több szálon, így egy nagyváradi hivatalnok, Osváth Jenő naplóján keresztül is megszemélyesíti.

Szintén sokat segítenek Trianon értelmezési szintjeinek megértésében a kiállítást jellemző, revíziós ábrázolású használati tárgyak a szódásüvegtől a dísztányérokig. – Ezeknek az eszközöknek az üzenete, hogy a békeszerződés felülvizsgálati igényének éjjel-nappal velünk kell lennie, a gondolat égjen bele a generációkba. Ha nem tudjuk, hogy Trianon ilyen hétköznapi módon is folyamatosan jelen volt az emberek életében, akkor nehezen érthető meg a Horthy-korszak, a közgondolkodás – mutatott rá a történész.

Ratalics László