Időtálló élményeket idéz új könyvében a két cívisvárosi szerző

„Itt születtünk, élünk, dolgozunk. Ismerünk minden követ, minden repedést a betonon, minden fát. Debreceniek vagyunk.” – hangzott el a közös munka legfontosabb alapja Szénási Miklós és Heller Zsolt könyvének bemutatóján szerdán a DAB Székházban. Az állítsuk meg az időt című novellás kötetben arra vállalkoznak, hogy személyes történeteiken, megéléseiken át mindannyiunk emlékeit idézzék fel és őrizzék meg. Sőt a gyermekeik generációjával ismertessék meg az ikonikus helyszíneket. Szénási Miklós, egy helyi hírportál főszerkesztője, író, zenész arról a kettősségről beszélt, hogy bár a város megtartó ereje ugyanaz, mégis folyton változik. Egy mai tizenéves számára nem biztos, hogy Debrecen szíve a Nagytemplom. Nem azért, mert megtagadja a múltat, hanem azért, mert ő a Víztoronyba jár, vagy a lakótelepi szánkódombon tölti a szabadidejét a barátaival. Mások ma a tinédzserek találkozási pontjai, az életterük.

Míg az írók saját élményeit hallgattam, az a különös, otthonos érzés kezdett átjárni, hogy pontosan rólam szólnak. Rólam, akinek érdemes megmutatni, mert semmit nem mond már a Dollár, a Hangya, a Tisztiklub neve vagy az ötórai tea és a videodiszkó fogalma. És beszéltek a mellettem ülő hetven év körüli, ősz férfiról is, akinek a nosztalgia okozta mosolyában hirtelen feltűnik a negyven évvel ezelőtti csibészség.

Ma már érti

Az ember a saját képével látja a környezetét és az tükröződik vissza az írásaiban. Miki jobb képű, ezért az ő írásai jobbak

– humorizált Heller Zsolt. E mondat sokat elárul a folkesztéta, esszéista aggodalmairól a munka kapcsán. Szerzőtársa és a kötetet grafikáival színesítő Láng Eszter képzőművész azonban bátorította őt az írásra.

Így őrizheti immár novella is annak a művész úrnak az emlékét, aki beült a törzshelyére, végeláthatatlanul bókolt a felszolgáló lányoknak, majd lassan sétált a Piac utcán felemelt tekintettel, s hosszasan nézte az épületek homlokzatát. Heller Zsolt követte egyszer a túl oldalról, – gyerekként közelebb nem mert menni a misztikusnak tűnő alakhoz, – s maga is felfelé tekintgetett. Nem tudott rájönni, mi olyan érdekes. ,,Akkor még nem értettem, mekkora adomány, ha felnőttként van lehetőségünk megállni csak úgy csodálni a környezetünk részleteit.”

,,Csókolom”

Felidézte azt, ahogyan ő megélte Kádár János egy debreceni látogatását. Az esszéista iskolája volt az első úszómedencés intézmény az országban, ezért az átadáson a politikus is jelen volt. Heller Zsolt így anekdotázott: ,,Fazekas Laci barátommal a tv-ben láttuk, hogy mindig virágcsokrot adnak át neki, ezért lobbiztunk a tanárainknál, hogy ezesetben mi nyújthassuk át az üdvözlőajándékot. Nem engedték meg. Álltunk kisdobos ruhában, vérig sértődve az ünnepségen és néztük, ahogyan az helyettünk egy szép, copfos kislány vihette a virágot. Aztán láttuk, hogy Kádár megfogja a lány vállait két oldalról és szájon csókolja őt. Sokáig meg sem tudtunk szólalni. Később is csak ennyit: Láttad? Láttam. Jó, hogy nem mi adtuk át. Jó.

HaBe