„A kétely a legerősebb alkotói gát”

Saját családi történetén alapszik Deák Kristóf új filmje, Az unoka. Míg 2016-ban a rendező eddigi legnagyobb szakmai sikerét ünnepelte az ország – a Mindenki című rövidfilm egyre másra nyerte az elismeréseket, s végül az Oscar-díjat –, addig otthon nehéz időszakot élt meg. Nagypapája szélhámosok áldozatává vált. Az átverés lelki terhe később a 91 éves férfi egészségét is kikezdte. Az alkotó első egész estés mozija ebből a személyes esetből merít, ám teljes társadalmunkat érintő problémára hívja fel a figyelmet. 

A bemutató óta eltelt egy hónapban személyesen is fogadhatod a közönség véleményét, nemrégiben az Apolló moziban beszéltél az alkotási folyamatról. Milyenek a visszajelzések? 

Megtisztelő visszaigazolás, hogy telt ház volt, és mindenki ottmaradt a késő esti beszélgetésen. Őszintén meglepett, mert Debrecen volt az egyik első város, ahol megjelentünk a bemutató után, ráadásul akkor Jordán Tamással és Blahó Gergellyel is találkozhattak a résztvevők a másik moziban. Azt hittem, hogy egy hónappal később már némileg kifutotta magát a film. Az artmozis est megerősített abban, amit más platformokon is tapasztalok, hogy szeretet veszi körül Az unokát. 

Korábban úgy nyilatkoztál, hogy szerencsések vagytok a feleségeddel, mert amikor a vírus miatt megszűnt az élő produkciók piaca, épp akkor lett az otthonírás a munkátok. Ez idillien hangzik, de úgy sejtem, hogy korántsem volt ennyire egyszerű, pláne egy pici gyermekkel együtt. Hogyan képzeljük el a gyakorlatban a forgatókönyv közös írását, (alkotó)társaddal, Nina Kovval? 

Amikor az egész Covid-ügy elkezdődött, akkor a kislányunk nem egészen egyéves volt. Nyiladozott a szeme a világra, de még jó nagyokat aludt, többnyire ezeket a délutáni órákat használtuk ki munkára. Gyakran az egyikünk dolgozott és a másikunk babázott. Ez illeszkedik a munkamódszerünkhöz, mert szinte jelenetenként passzolgatjuk a labdát: egyikünk csinál valamit, a másik átnézi, elolvassa, javítja. 

Nekem a forgatókönyv első vázlatának megírása a legnehezebb feladat. Kitűzök egynapi adagot, amivel úgy érzem, hogy el tudok jutni a végéig határidőn belül. Ahogy közeleg, úgy torlódnak fel a félretett részek. Aztán egyszer csak van egy jobb nap, amikor hirtelen behozok némi lemaradást. A leginkább hátráltató erő a kétely, az önmagamba vetett hit hiánya. Sokáig azért nem kerül semmi a papírra, mert folyton arra gondolok, hogy jöhetne-e még ennél is jobb ötlet. Aztán jön a határidő, a félelmetes szörnyeteg, és hirtelen elijeszti az összes ilyen gondolatot. Valahogy flow-ba kerülök és dolgozni kezdek. A legjobb dolgok akkor jutnak eszembe, amikor ezek a nyomasztó kételyek végre elmúlnak. Közben tudom, hogy fontos ez a vontatott szakasz is, mert gondolatban belefektettem azt a munkát, ami lehetővé teszi, hogy a véghajrában valami jó születhessen. 

A nagyapád közel állt hozzád. Mint korábban nyilatkoztad, morális alapokat tanultál tőle és azt, hogy hogyan légy jó. Vele végzetes igazságtalanság történt. Érintette ez a világhoz való hozzáállásod? 

A jóság a hitvallásom. Ez nem fog megváltozni attól, hogy bármiféle borzalom történik körülöttem vagy a világban. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy cinikus legyek. Kutya kötelességem, hogy optimistán éljek, és ezt már-már a naivitással határos módon így érzem. Hiszek abban, hogy hatással vannak a világra a pozitív gondolatok, a pozitív elvárások, az, hogy jót remélünk az életben és jót feltételezünk a másik emberről, megadjuk a bizalmat látatlanban. Ezek jó ,,angyali köröket” indítanak el. A világ összes cinizmusára, gonoszságára, igazságtalanságára lehet valamilyen jó ötlettel, kreativitással, összefogással olyan frappáns választ adni, ami új utat, lehetőséget nyit meg az emberek fejében. A régi beragadt sémák helyett valami frisset hoz. 
 

A film felhívja a figyelmet arra a társadalmi problémára, hogy néhány évtized alatt elszakadtunk a hozzánk legközelebb állóktól, szüleinktől, nagyszüleinktől. Már te is szülő vagy. Hogyan tudsz példává válni? Miből lehet hidat építeni a generációk között? 

Ha összesen annyit megteszünk, hogy gyakrabban felhívjuk a szeretteinket, akkor már nagyot léptünk. Én személy szerint arról álmodozom, hogy legyenek megint nagy családi nyaralások, amelyeken gyerekek, szülők, nagyszülők el tudnak legalább a Balatonig jutni és együtt pihenni. Nagyon kedves és fontos gyerekkori emlékeim kötődnek ilyen üdülésekhez. Tágabb értelemben véve pedig, bátorítanék mindenkit, hogy nézzen körül más társadalmak együttélési példái között. Indiában például a vagyoni helyzettől függetlenül abszolút normális, hogy egy házban lakik három vagy akár négy generáció, és nem ciki vagy teher a szülőkhöz fizikailag is közel lenni. Tanulságos, hogy így is lehet élni. 

Szépen ível a pályád, egy sikeres rövidfilm után, egy 87 perces drámát készítettél, aztán egy egész estés mozit. Mi volt kihívás vagy újdonság nagyjátékfilm forgatása kapcsán? 

Tudatosan készültem arra, hogy egyre nagyobb feladatokkal foglalkozzak. Az unokánál helyszínből és szereplőből is nagyon sok volt. Ennek az átlátása, összefogása érdekes újdonság számomra. Nem volt olyan aspektusa, amit kicsiben ne csináltam volna már, de nagyban minden más. Az alkotói módszer, illetve az, hogy mindenben erősen támaszkodom a stábom és társalkotóim segítségére, nagyon meghálálta magát ebben a filmben is. 

A film számunkra friss élmény, de ti rég magatok mögött tudhatjátok ezt a munkát. Mivel foglalkoztok most? 

Nem egészen igaz, hogy rég magunk mögött tudhatjuk. A forgatás 2020 őszén volt, de aztán mi a bemutató előtti utolsó hetekig dolgoztunk a filmen. Most kezdünk csak el az új témákon ügyködni és szövetségeseket keresni hozzá itthon, illetve külföldön. Ezért sok mindent nem tudok még elárulni, de a terveink között van 19. századi kosztümös kaland- és bűnügyi sorozat, ’80-as évek végi zenés film, valamint jelenkori, szerte Európában játszódó sorozatötlet is. 

Megyesi-Horváth Borbála