A négy fő művem sorrendben: Márton, Anna, Kata és Júlia

Kovács Ákos harmincöt éve tudja, mit kell tennie, hogy „beinduljon a banzáj”. Arany- és platinalemezek, telt házas koncertek, színházi munkák és irodalmi estek után tavaly kiadta az Ezt nem lehet megúszni című novelláskötetét, amelynek két írására alapozva megszületett a Magunk maradtunk: a kisjátékfilmet nemrégiben az Apolló moziban is bemutatták, az író-rendező pedig ide is elkísérte a művet, ekkor beszélgettünk a példaképeiről, édesanyja halálos ágyán írt üzeneteiről, az énekes feleségéről és az alkotásról. 

Szereplői élvonalbeli színészek. Elsőfilmesként hogyan hívta közös munkára a stábot? 

Juhász Viktor operatőr barátom egy külön fejezet a filmmel kapcsolatos munkában. Annak idején 1998-ban az egri városi tévénél találtam rá, amikor az Ikon című lemezzel jártam az országot. Tisztelőm volt és tudta, hogy borissza vagyok, így volt sok közös témánk. Amikor Budapestre invitáltam, legyintett, aztán később odaköltözött, elkezdett werkfilmeket készíteni nekem, aztán fotózott a koncertjeimen, végül klipeket és koncertfilmeket csináltunk együtt, mostanra pedig ő az ország legkeresettebb koncertfilmese. Büszke vagyok arra, hogy a Rádió 22-es stúdiójába én vittem be először, és azóta nagy külföldi produkcióknak is dolgozik. A filmünk első hivatalos elismerése is egy operatőri díj, a Zsigmond Vilmos Cinematographers’ Award, amelyet ő vehetett át. A színészeket egyenként kerestem meg, a szerepről hosszan beszéltem mindegyikőjükkel. Nagy megtiszteltetés, hogy a kis szerepeket is komolyan vették, mellém álltak, és vállalták a közös munkát. A stáb túlnyomó részét Hábermann Jenő producertől kaptam: ez a 72 esztendős, Balázs Béla-díjas filmes szakember számos filmalkotásnak, köztük Bereményi Géza Hídemberének és Eperjes Károly Magyar Passiójának a producere bizalmat szavazott nekem. Ezt nagy becsben tartom. 

Sokféle alkotói munkát végez. Milyen szűrőkön megy keresztül egy-egy kész mű? Mi a sorvezetője az alkotás során? 

Csak arról beszélhetek, ami foglalkoztat. Privát szerencsém, hogy nagyobb közönséghez voltam képes szólni a popzene viszonylag közérthető műfaján keresztül, s a hallgatóság egy része más utakra is elkísér: a színházi előadásokra, a novellák vagy a film kínálta élmények területére is. Ez nagy kegyelem.

Komoly sikerekben volt és van részem, de aki az eladhatóságot első helyre teszi, félrevezeti saját magát.

Készülnek tiszteletre méltó kereskedelmi célú produktumok is, de a művészet magasabb szint. Érték nélkül is lehet kommerciális eredményt elérni, sikeresen és siker nélkül is lehet értékeset alkotni. Ha olyasmi miatt szeretne a közönség, ami a saját ízlésemnek nem felel meg, akkor tudathasadásban élnék. A mércét otthonról kaptam, a szüleimtől. Neveltetésnek, polgári műveltségnek hívhatnánk – jobb szó híján. Aki alkot, teremteni próbál, az mindenképpen magát a Teremtőt modellezi valamilyen mértékben. Ezért furcsállom, amikor a szakralitást elutasító művészetről hallok. Ez számomra egyszerűen értelmezhetetlen. 

A lírai műfajokban a szerző a saját fájdalmáról beszél. A novella vagy a forgatókönyv mesélője hátralép kettőt, és egy másik ember történetén át szól a világról, a saját közösségéről. Nagy kegyelem, hogy nekem mindkét megszólalási forma megadatott. Részemről nem elvárás, hogy mindenki mindent ugyanúgy értelmezzen, mint a szerző: különböző emberek a mondandó más-más rétegéhez tudnak kapcsolódni, de amit koncerten, olvasás közben, a színházban vagy a vetítőteremben érzünk, az nagyon hasonló. 

Örülök, hogy említi ezt az aspektust, mert megragadott egy mondata egy korábbi nyilatkozatából. Azt mondta, a bonanzás időkben még nem tudott a közönség minden sebet begyógyító erejéről. Milyen sebeket kellett gyógyítani a harmincöt év alatt? 

A szüleim a pozitív visszacsatolás rendszerében neveltek fel: ha jót csináltam, megdicsértek, ha rosszat, leszidtak. Így tanultam meg, hogy ha valamiért leszúrnak, akkor önvizsgálatot kell tartanom, mert valamit rosszul csináltam. Amikor az ember megkezdi a publikus működését, záporozni kezd rá a vélemény, sok köztük minden racionális alapot nélkülöz. Aki a pozitív visszacsatolás rendszerében nőtt fel, kezdetben minden rágalmazástól megijed, hogy te jó Isten, mit csináltam már megint?

Évekbe telt, mire megértettem, hogy az érdekeket vezérelte világban a vélemény nem mindig önmagát jelenti, és nem szabad érzékenyen reagálni semmire. Ráadásul a közönség sem ül fel minden jöttment pocskondiázónak, úgyhogy ezzel nem is érdemes foglalkozni.

A közösségi oldalán olvasható az a beszéd, amellyel az áprilisban elhunyt lelki vezetőjétől, dr. Farkas Attilától búcsúzott. Megfogalmazná a legfontosabb értékeket, amik Ön számára életpéldává tették őt? 

Ez a kis termetű, de nagy formátumú ember árvaként nőtt fel, fiatalon lett pap belőle, és 70 éven át szolgált. Az élet egyik szolgálati helyről a másikra vetette, de soha nem hallottam panaszkodni, mesebeli derűvel viselt minden betegséget, veszteséget, megaláztatást. Elképesztő ember volt. Jártam vele több zarándokú­ton. Egyszer Jeruzsálemben jártuk a keresztutat, tűző napon, őrjítő hőségben. Mindenkin rövidnadrág, ő fekete zakóban, papi kolláréban: már akkor is 80 felett volt. Kértem, hogy legalább a zakóját vegye le, de ő nem is értette, mit aggódom, hiszen éppen a Golgotára tartunk, megyünk a Jézuskához. Szellemi ember volt, nem érdekelték a ,,körülmények”, nevetett az egészen. Sokszor mondogatta: ,,az evés csak babona!” Soha nem beszélt a sérelmeiről. Olyasmiről tudott csak felháborodással beszélni, hogy a Szent Jobbot kivitték a Szent Jobb-kápolnából, de arról nem, hogy nyolcvané­ves korában elütötte egy biciklis futár, eltört a csípője, és a baleset másnapján még szívműtétje is volt. Amikor meglátogattam, özönlöttek a hívek a kórterembe: számára teljesen természetes volt, hogy a hittanóra nem maradhat el csupán azért, mert ő kórházba került. Pózok nélküli, bölcs és derűs ember volt. Fájóan hiányzik. 

A gyászbeszédben megfogalmazta, hogy az atya mélyen elgondolkodtatta, és ennél többet ember embernek nem adhat. Ön is sokakat elgondolkodtat írásaival, dalszövegeivel. Mely munkáját érzi ilyen szempontból a legértékesebbnek? 

A négy fő művem sorrendben: Márton, Anna, Kata és Júlia. Utánuk talán a nemrég elkészült kisjátékfilmet tarthatom a legfontosabb munkámnak.

Esetleg az Arany- vagy a Krúdy-estet is érdemes megemlíteni, mert ezeknél a popzenével megszerzett népszerűséget más, szent ügy szolgálatába lehetett állítani. Ilyenkor nem az előadóé a főszerep, hanem a szerzőé, el lehet bújni Arany János hatalmas árnyékában. Az irodalmi esteken a közösség élményét intenzíven lehet megélni, ha sikerül meghívni a nézőt a szerző világába. Hasonló tapasztalat volt, amikor édesapám halála nyomán megszületett a Felemel című dal és a hozzá készült klip is: a kommentszekcióban elkezdtek megnyílni az emberek, magukról, a családjukról, a gyászukról próbáltak beszélni. A személyességnek ez a sűrűsége szinte megcsapja az embert. 

Májusban van az anyák és a gyerekek ünnepe is. Mi a legelemibb élménye, története az édesanyjával, illetve a feleségével kapcsolatban, amely kifejezi, hogy milyen anyák ők? 

Erre a kérdésre szinte lehetetlen válaszolni. A kisjátékfilmben benne van a szüleim házassági fotója 1965-ből, valamint az édesanyám portréja sokkal későbbről. Emellett konkrét részletek kerültek a novellába és a filmbe is azokból a levelekből, amelyeket édesanyám a halálos ágyán írt apánknak és nekünk, a fiainak. A piknikjelenetben, Hábermann Lívia arcközelijénél elhangzó szöveg – ,,ne akarj mindig extra lenni, nem a zseni látszatát keltőkhöz kell csapódni, a nagyszájúak a saját komplexusaikat és kétségeiket rejtik a kinyilatkoztatások mögé, és ha baráti szóra van szükséged, hoppon maradsz, mert a szeretet nem az ő műfajuk” – ez édesanyám személyesen nekem szóló intelme. A fővárosi Fazekas Mihály Gimnáziumban nem a verekedősek voltak a menők, hanem az intellektuálisak, de édesanyám óvott tőlük: intelmei közül majdnem mindet maradéktalanul igazolta az élet. Ezt hagyta rám, valamint lobogó, intenzív alkatát. Ráadásul a halálakor pont annyi idős volt, mint én vagyok most, 54 esztendős. 

A feleségem rendkívüli asszony, több mint három évtizede ismerjük egymást. Mindegyik gyerekünk világrajövetelénél ott voltam. Biztatom férfitársaimat, hogy ha tehetik, feltétlenül legyenek jelen a gyerekük születésénél, mert életre szóló, szakrális élmény. A szülőszobán az is hívővé válik, aki korábban nem volt az. Az új ember nem egy másik testből, hanem a testen keresztül küzdi magát a világba, de ezt csak az érti, aki meg is tapasztalja.

A feleségem kemény, határozott nő, a gyerekeimet úgy kommendálja az életben, ahogyan én sosem tudnám. Nálunk én vagyok a megengedőbb, bizonyos dolgokban viszont nagyon kitámasztok, és lila fejjel prédikálok, mint az apák általában (nevet). 

Kriszta anyasága megnyilvánul például abban az áldozatban, ahogyan nap mint nap helytáll, amíg apuci szórja a kultúra magvait szerte a nagyvilágban. Az én feleségem minden áldott nap 6.30-kor kel, hogy a gyerekeket iskolába vigye, készíti a tíz­órait, ellenőrzi a tornazsákot, ügyel a napirendre, a tiszta ruhájukra, minden részletre. Meghallgatja, terelgeti, biztatja a gyerekeinket, tudja az összes barát, osztálytárs és szülő nevét, olyan dolgokat, amiket én egyszerűen képtelen lennék fejben tartani. Életemben nagyjából tíz szülői értekezleten jártam, pedig a négy gyerekünk csaknem két évtizede koptatja az iskolapadot. Arról nem is beszélve, hogy minden családban a férj az utolsó gyerek. Ahogyan Kriszta képes az én indulataimat, fáradtságomat kezelni, az mestermunka. Halvány párhuzamként Herbert von Karajan osztrák karmestert tudnám említeni, aki elég jól eldirigált komoly nagyzenekarokat.

Megyesi-Horváth Borbála