Galéria a Nap utcában

Utáltam a festményeket, amiket a nappalink falára pakoltak ki a szüleim. Ijesztő volt a fekete háttérben gülledt szemmel bámuló csalogány, a gyerekrablóarcú öregember a vályogháza verandáján, dermesztően giccses volt a csendélet a Tisza-parti csónakossal a fűzfa előtt.

Egy kép tetszett, az valamilyen rónasági narancssárga naplementét ábrázolt, az törte meg a képzőművészeti összgyász érzését a Nap utca 20. szám alatt, az volt a családom szedett-vedett zuggalériájának ugari diadala, hogy mégis, aki nem műértő, csak úgy nézi a képet, ne szenvedjen lexikonnyi művészettörténeti háttértudás nélkül. Hogy mennyire kiszolgáltatott helyzet volt az enyém a nyolcvanas években egy ilyen családi nappalival, csak azok érthetik, akiket szintén közös helyiségbe kényszerített a tévé, akik minden kínálkozó alkalommal megnézték fekete-fehérben a szüleik favoritműsorait, esetemben a Dallast és a focimeccset, ami már önmagában is elegendő indok a mélabúra, nemhogy, amikor csak úgy rám meredt a paraszt a fűzfa mellől. Ahogy kamaszodtam, nyomasztó lakótárssá öregedett a csalogány, a gyerekrabló vénember és a rusnya halász, a naplemente így egyre közelebb került hozzám, bár abban sem láttam sokkal többet a Sandokan vagy a vasárnap délelőttönként futó Disney-rajzfilmek aktuális epizódjának főcímkockáinál.

A rendszerváltás után úgy darálta be a modern technika a nagyapámról anyámra hagyott gázöngyújtótöltő és -szerelőműhelyt, a kapunkra piros szigszalaggal kiírt harmadik szolgáltatással – „horgászcikkek javítása” – együtt, mint az írnoki státuszt a fénymásológép. És ahogy eltűntek kedvenc öngyújtóikkal a kliensek, úgy vált köddé a család napi bevétele is. Abban az időben tudtam meg, hogy mi az: a festmény értéke, amikor lekerültek egymás után a falról. Jött a körmönfont, hájas műkereskedő, rámutatott az egyik képre, majd elővette a pénzcsipeszt. Anyám biccentett, közben ráharapott az alsó ajkára, viccelt, hogy legalább lesz már helye a Házi áldásnak. A tekintete olyan lett, mint a csendéleten a félhomályos Tisza, rám kacsintott, de a festményekre, míg a bőrmellényes köpcös rendellenes lassúsággal elcsomagolta őket, már nem nézett.

Szakál Adrienn