Barcelona örök emlék marad számára

Hosszú azon hajdú-bihari sportolók listája, akik az évek során ott lehettek valamely olimpián, sőt, többen vannak, akik érmet is szereztek. Közéjük tartozik Csősz Imre cselgáncsozó is, aki az 1992-es barcelonai játékokon, első olimpiai szereplésén, a plusz kilencvenöt kilogrammos súlycsoportban a bronz­éremig verekedte magát. Őt kértük meg az olimpia világnapja kapcsán egy kis nosztalgiázásra.

Fájó pont Atlanta

– Ha visszagondolok, nyilván a barcelonai olimpia a legemlékezetesebb. Nem csupán a bronzérem, hanem az egész körítés miatt. Először vehettem részt az ötkarikás játékokon, ráadásul a tengerparton voltunk elszállásolva, olyan házakban, melyeket úgy terveztek, hogy utána családok költözhettek bele. Csodás feelingje volt az egésznek. A feleségem 15 évvel utána meglepett egy utazással, és elvitt Barcelonába, felkerestük azt a helyet is, ahol az olimpiai falu volt, nosztalgiázhattam kicsit. A bronz után küzdöttem tovább, szerettem volna a dobogó legmagasabb fokára felállni, de Atlantában kiestem a nyolc között. Ez fájó pont az életemben, mert minden esélyem meg lett volna az éremre, még álmodni is szoktam vele. Sydney-re pedig bónuszként tekintettem, kijutottam, de nem sok sanszom volt arra, hogy medál kerüljön a nyakamba – mondta el érdeklődésünkre Csősz Imre, aki immár minden mozgással felhagyott, ugyanis a hosszú éveken át tartó versenysport és a sok sérülés annyira megviselte testét, hogy fáj szinte mindene. Ugyanakkor szívesen kertészkedik otthonában, Babarcszőlősön.

Csősz Imre Athénban is ott volt, igaz, akkor nézőként, 2016-ban, Rióban pedig a cselgáncs világszövetség ellenőreként segédkezett. – Folyamatosan utazgatok, oda megyek, ahol épp verseny van, a legközelebbi úti cél Montreal. Augusztusban Tokióban lesz a világbajnokság, oda is hivatalos vagyok, és ha minden jól megy, a tokiói olimpián is számítanak a munkámra. Bár fárasztó, nagyon élvezem, amit csinálok, a versenyzőkkel lehetek, illetve találkozhatok, beszélgethetek a korábbi pályatársakkal – fogalmazott a korábbi kiváló cselgáncsozó.

Ha mást vesz a fejébe

A beszélgetés során arra is fény derült, miként lett Csősz­ből sportoló. – Az 1980-as, moszkvai olimpia idején 11 éves voltam. Akkor még olyan televízió­készülékek voltak, melyeket csavargatni kellett, hogy megtaláljuk a csatornát. Láttam egy olimpiai összefoglalót, melyben mutatták, hogy Ozsvár András bronzérmet szerzett.

„Akkor mondtam apának, hogy én is ki akarok jutni, és minimum a harmadik helyen zárni. Így is lett. Néha elgondolkodom, vajon ha azt veszem a fejembe, hogy olimpiai bajnok leszek, akkor az is sikerült-e volna.”

1992-ben, mikor hazatért a debreceni különítmény a nyári ötkarikás játékokról, semmilyen csinnadratta nem fogadta őket. – Nálunk nem csaptak semmilyen felhajtást, később kaptam Hajós Alfréd-díjat. Viszont mikor Risztov Éva 2012-ben az arannyal a nyakában megérkezett Debrecenbe, én is köszöntöttem őt a repülőtéren. Nagyon örültem a sikerének, pláne, hogy jó viszonyt is ápolunk – nyilatkozta Csősz Imre, aki sajnálja, hogy mostanában nem sok sportolónak sikerül a megyéből kijutnia olimpiára, de bízik benne, ez a közeljövőben változni fog.

Csősz Imre úgy véli, a nagy világesemények után mindig ugrásszerűen megugrik a sportoló gyerekek száma, azonban a lelkesedés hamar alábbhagy. – Vannak tehetségeink, azonban olyan 18-20 éves korukra eltűnnek. Nagyon sok múlik a családi háttéren, a támogatáson, pláne a küzdősportok tekintetében. Persze egy-egy tréning után fájhat itt is, ott is, de folytatni kell. Ha nem halok meg minden nap az edzésen, akkor a tatamin sem fogom tudni kihozni magamból a maximumot, mert nincs hozzászokva a szervezet. Én mindig ezt tartottam szem előtt – zárta szavait az olimpiai és vb-bronz­érmes sportoló.

SZADÓ

Borítókép: A repülőtéren Csősz Imre is köszöntötte az arannyal hazatérő Risztov Évát