„Felemelt fejjel mindig előre nézni”

Úgy érzi, egyenesbe jött az élete, Debrecenben megtalálta a helyét. Hetényi Zoltán ahelyett, hogy tavaly visszavonult volna, a DEAC-ba igazolt, s ez jó döntésnek bizonyult, hiszen amellett, hogy sportolói karrierje ismét felfelé ível, egyetemi tanulmányaival is remekül halad, ráadásul hosszú idő után a szerelem is újra rátalált.

A cívisvárosiak jégkorongkapusa hihetetlenül eredményes sportolói karriert tudhat maga mögött már eddig is. Felsorolni is nehéz lenne, miket ért el; ott volt például a magyar hoki legnagyobb csodájánál, Szapporóban, játszott a finn élvonalban, és eljutott Amerikába is, közel volt az NHL-hez. Az útja azonban nem csak a sikerekről szólt: volt egy, a karrierjét majdnem kettétörő incidense Amerikában, le is tartóztatták, de emellett egy évig küzdött vírusos agyvelőgyulladással. Az előző bajnoki idényben nyújtott teljesítményéért klubjától, a DEAC-tól „Az év játékosa” díjat vehette át, emellett a Magyar Jégkorong Szövetség is a legkiválóbb kapusnak választotta.

Egy ilyen kalandos és eseménydús pályafutás esetében megkerülhetetlen, hogy a sport is szóba kerüljön, azonban a következőkben inkább az embert magát mutatjuk be, hogy ki is az a Hetényi Zoltán.

Tavaly nyáron ismét a visszavonulást fontolgatta, de mégis úgy döntött, folytatja, és Debrecenbe igazolt. Jó döntést hozott?

Nem bántam meg, hogy úgy határoztam, folytatom. Az lett volna a rossz döntés, ha abbahagyom, és az edzősködést választom. Debrecenben ki tudtam teljesedni mind a sport, mind a tanulás terén. Egy üde színfolt az életemben, hogy a tréningek után az egyetem felé vehetem az irányt, és beülhetek a nappali tagozatos hallgatók órájára. A testvérem is a DEAC-ban játszott tavaly, neki is köszönhető, hogy olyan eredményes szezont zártam, amilyet. Nagyon jó a kapcsolatunk, sok pluszt adott számomra, hogy egy csapatban szerepeltünk. Debrecen nagyon élhető város, szép a környezet, Hortobágy felé is sokat szoktam kijárni, a vadasparkba, illetve a madárkórházba, az edzések és a tanulás után értelmesen el lehet tölteni az időt. Viszont egyvalamin szívesen változtatnék, méghozzá a közlekedési lámpák beállításán, mert nem könnyű haladni, csúcsforgalomban pláne.

A Debreceni Egyetemre is beiratkozott, vadgazdálkodást tanul. Milyen volt újra beülni az iskolapadba?

Tanulni sohasem ciki, 31 évesen is bátran vágtam bele. Úgy állok hozzá a tanuláshoz, mint a sporthoz, mindig a maximumra törekszem, sosem úgy megyek el egy vizsgára, hogy a kettest célzom meg. Az ember azért jár egyetemre, hogy sok új ismerettel gazdagodjon, nem lehet középszerűnek lenni. Szépen lassan kiismertem magam, élvezem az egyetemet, a főépület csoda szép, de az Agrár területét is imádom. Szeretnék majd egy mesterképzést is elvégezni, és a későbbiekben kamatoztatni a megszerzett tudásomat.

A csoporttársaival milyen a viszonya?

Bár levelező hallgató vagyok, ugyanakkor a nappalisokkal is jó viszonyt ápolok, hiába jóval fiatalabbak. Mindenki nagyon rendes, segítjük egymást jegyzetekkel, és a vizsgák után is megosztjuk a tapasztalatainkat. Nem szeretek gépről olvasni, tanulni, sokszor görcsbe áll a kezem, annyit körmölök, inkább kijegyzetelek mindent, így sok anyagom van, amiket szívesen átadok bárkinek.

Sok helyen élt már, a jövőjét hol képzeli el?

A sportnak köszönhetően rengeteg szép vidéken jártam, különböző mentalitású emberekkel találkoztam. De magyarként mindig is a saját országomban gondolkodtam, annyi gyönyörű hely van itthon is. Egyelőre nem találtam meg azt a telket, amit elképzeltem magamnak, az sincs kizárva, hogy Debrecenben vagy a környékén lelem meg. Bízom benne, még vagy öt-hat évig tudok olyan teljesítményt nyújtani, ami méltó arra, hogy valamelyik csapatnak a tagja legyek, de mellette már a civil életemet is szeretném megalapozni.

Gyakran hallani, mennyi lemondással jár a profi sport. Ez valóban így van, vagy ha az ember akar, mindenre tud időt szakítani?

Nagyon sok példát láttam, hogy olimpiai sportolók két-három diplomát is szereztek, számomra ők nagyon motiválóak. Részben ezért is kezdtem el az egyetemet, mert tapasztalom, hogy igenis, lehet a sport mellett tanulni és jó jegyeket szerezni. Az embernek mindig van szabadideje, mindenki maga dönti el, azt mire fordítja. Persze sokszor előfordul, hogy ünnepnapokon nem lehetünk együtt a családdal, meg hasonló dolgok, de ez a sport velejárója, aki sportolónak áll, tudja, ez mivel jár.

Ahhoz, hogy valakiből jégkorongkapus legyen, kell egy kis őrültség – szokták mondani. Ön a pályán kívül milyen embernek tartja magát?

Mindig lehet rám számítani, nagyon segítőkész vagyok, ha bárki bármivel kapcsolatban hozzám fordul, mindig önzetlenül próbálok meg segíteni. Mint sportoló, nagyon maximalistának tartom magam, nem gondolom, hogy őrült lennék. Ezt inkább régebben mondták a kapusokra, mikor még fejvédő nélkül játszottak.

Önből miért lett éppen kapus?

Nyolcéves voltam, mikor anyu elvitt hokizni. Először mezőnyjátékosként próbáltak ki, de az edzőm szerint nem voltam túl tehetséges, így mondta, hogy inkább próbáljam ki magam a kapuban, hátha ott többre viszem. Rögtön meg is tetszett ez a poszt, néha még a korongot is sikerült elkapnom, így indult a pályafutásom. Egy évre rá már az öcsi is jött hokizni, a Dunaferrben kezdtünk el sportolni.

Mikor úgy érzi, elege van mindenből, miből merít erőt?

Mindenkivel előfordulhat, hogy besokall. Én is hibáztam már, tavaly előtt például olyan ajánlatra mondtam nemet, ami nagy álmom volt, de akkor épp rossz időszakomat éltem. Utána szerencsére jött a debreceni megkeresés, lehet, a sors akarta így. Egyébként a tehetség csak egy dolog, mentálisan is erősnek kell lenni. Adott esetben ha nem megy olyan jól a játék, akkor is muszáj folytatni, mert a meccs végére fordulhat a kocka. Vannak példaképeim, akikből meríthetek, szeretem a szép idézeteket is, szívesen olvasok sportolói életrajzokat, illetve az NHL-ben hokizó topjátékosok sztorijaiból is szoktam építkezni. Szakember segítségét sosem igényeltem, a testvéremmel, a barátaimmal beszélem meg az engem foglalkoztató kérdéseket.

Említette a sorsszerűséget. Hisz az effajtákban?

Úgy vagyok vele, hogy mi alakítjuk a saját sorsunkat. Próbálok mindent megtenni azért, hogy úgy alakuljon az életem, ahogy én szeretném. Pont emiatt kell célokat kitűzni, mert ha vannak terveink, akkor azok hajtanak minket előre. Lehet, hogy göröngyös és hosszú az út, mire elérjük, amit szeretnénk, de ettől szép az élet.

Az előző idényben még egyazon csapatban szerepelt a testvérével, hangsúlyozta is, mennyire szoros a viszony önök között. Milyen érzés, hogy ő eligazolt?

Mikor a nyári szünet után visszatértem Debrecenbe, mondtam neki, Petikém, milyen jó lenne, ha itt lennél. Nagy szerepe volt abban, hogy jó teljesítményt tudtam nyújtani tavaly. Ugyan nem együtt éltünk, de edzések után sokszor együtt mentünk el enni vagy kikapcsolódni a városba. Mindennap beszélünk telefonon, segítjük egymást. Szerintem szép, ha két testvér között ilyen jó a kapcsolat, és nem irigység van, hanem összetartás. Érdekes lesz, mikor egymás ellen játszunk majd…

Mivel telt a nyara?

A tesóm ács, neki segítettem tetőtereket építeni, amikor ráértem, fárasztó volt, de élveztem. Tíznapos szakmai gyakorlatot is kellett teljesítenem, amit a Dunaújvárosi Kohász Vadásztársaságnál töltöttem. Sokat tanultam, jegyzeteltem, fotóztam, majd egy beadandót kell belőle készíteni. Ezek mellett pedig edzettem, hiszen a szakmai stábtól megkaptuk a tervet, ami alapján készülnünk kellett, hogy az alapozás kezdetére nagyjából formába lendüljünk. Valamint a B licences edzői képzést is elvégeztem, ez is lehet egy irány a jövőben.

Érdeklik a jégkorongon kívül más sportágak is?

Szeretem a kézilabdát és a vízilabdát is. Menyhárt Zoltán, az OSC pólócsapatának elnöke jó barátom, ha ők játszanak Debrecenben, akkor ki szoktam menni az összecsapásukra, illetve voltunk már a többiekkel kosármeccsen is. Sajnos sokszor ütköznek az időpontok, így például a debreceni női kézisek egyetlen találkozóját sem tudtam élőben megtekinteni eddig, de a Nagyerdei Stadionban sem szurkolhattam még például a DVSC-nek. Bízom benne, ebben a szezonban összejön, hogy ott lehessek több sport­eseményen is.

Az amerikai incidens, mikor letartóztatták, és elesett a lehetőségtől, hogy az NHL-ben játszhasson, mennyire törte meg?

Volt egy nagyon jó menedzserem, aki közel juttatott az NHL-hez. Sajnos a saját hibámból végül ez a lehetőség mégsem jött össze. Rengeteget őrlődtem emiatt, de már túl vagyok rajta, egyvalami vigasztal, hogy egyáltalán oda kerültem. Tudom jól, hogy ha nem megyek el Szent Patrik napján piálni, és nem vegzálom a biztonsági őröket, hogy szolgáljanak ki még egyszer, másképp alakult volna az életem. Azt szokták mondani, hogy az ember a hibáiból tanul, ez az én esetemben nem igaz, mert akkorát hibáztam, hogy már nem volt lehetőségem változtatni, elúszott a nagy lehetőségem. De ettől csak érettebb lettem, talán ez volt az utam. Majd ha lesz fiam, megmondom neki, hogy ne menjen el Szent Patrik napján inni (nevet). Azt hiszem, jó irányba változtam, benőtt a fejem lágya, és immár én is próbálom a fiatalokat segíteni.

Önre járt a rúd, hiszen az említett sztori után, 2014-ben nagyon súlyos betegséggel küzdött. Miként élte meg, hogy lehet, vége a pályafutásának?

Amiatt örülök, hogy vannak ilyen fordulópontok az életemben, mert legalább tudok mesélni. Nem volt semmilyen előjele, hogy beteg leszek. Hazajöttem Amerikából, aztán kimentem még egy évre Finnországba, a Tapparához, de ott az edzőnek nem tetszett a játékstílusom, így nem is tett be az első csapatba, csak a második vonalban jutottam szerephez. Aztán jött a telefon, hogy nem számítanak rám a továbbiakban, így kerültem vissza Fehérvárra. Ott megkaptam a lehetőséget mint első számú kapus, jól ment a hoki, így ismét egyenesbe kerültem. A válogatottnál is keretben voltam, Dél-Koreában, a divízió I-es világbajnokságon is szerepeltem. A vb után két héttel, épp Fehérvárról vezettem haza a szüleimhez Mezőfalvára. Miután megérkeztem, a nappaliban beszélgettem a testvéremmel, aki elindult a konyhába, én utána fordultam, de görcsbe állt a nyakam, és lefordultam a kanapéról. Az öcsém visszanézett, először csak azt hitte, nyújtok vagy szórakozok, ám elfogta egy rossz érzés, visszafutott hozzám, és látta, kék szájjal, öntudatlanul fekszem a földön. Kihívták a mentőket, aztán már eszméletemnél voltam, de mire öntudatomra ébredtem, az beletelt vagy harminc percbe. Összesen négy és fél hónapot voltam kórházban, nem egyhuzamban, a leghosszabb másfél hónap volt egyben. Erre ráment egy szezonom, sőt, akadt olyan orvosom, aki azt mondta, többé nem sportolhatok. Nagyon sokan támogattak, ami roppant jólesett és erőt adott. Szerencsére felépültem, nagy csata volt, de itt vagyok.

Van ön előtt egy kép, hogy húsz év múlva miként képzeli el magát?

Meseszép környezetben, az erdő közepén, egy erdészházban nőttem fel, így a természet mindig is közel állt hozzám. Szeretnék egy jó nagy földet, legalább egyhektárosat, egy családi házzal, ott gazdálkodhatnék, illetve jó lenne mellette edzősködni is. Hosszú ideig nem volt párkapcsolatom, de most van egy kedvesem. Bár Újvároson él, így nem könnyű, ám mivel szeretjük egymást, a távolság sem lehet akadály. Úgy érzem, megtaláltam a nekem való párt. Szeretnék majd gyerekeket is, bízom benne, a terveimnek megfelelően alakul majd a további életem.

A zenével hogy áll? Tudja például, hogy az Edda dobosát is Hetényi Zoltánnak hívják?

Hallottam már, hogy névrokonok vagyunk, szeretem is a zenekar számait, de a szívem csücske a Kárpátia zenekar, melynek a tagjaival szoros baráti viszonyt ápolok. Készült például egy kétórás dokumentumfilm a bandáról, amiben én is szerepelek. Az egész barátság a fejvédőim miatt indult. Én mindig magyaros motívumokat festetek fel a sisakjaimra, mert azok fontosak számomra és erőt adnak. Még annak idején Bäck Zoltán írt rám a közösségi hálón az egyik minta miatt, aztán pedig megismerhettem a zenekar többi tagját is. Sokrétű tudással rendelkeznek a történelmünkről, és olyan értékeket adnak át a dalaikban, hogy az ember néha sírni tudna, máskor meg felrúgna egy betontömböt. Bäck Zolival szinte minden meccsem után beszélünk, ő nagyon szereti a sportot. Sokszor hív koncertekre, boldog vagyok, hogy a barátomnak mondhatom.

A sportolóknak a rivaldafényt is meg kell szokni. Ön milyen típus, szívesen áll az újságírók rendelkezésére, vagy inkább csak nyűg, ha megszólaltatják?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig boldogan adok interjút, de a profi sport ilyen, hozzá kell szokni. Próbálok változtatni ezen a téren, nagyon impulzív vagyok, amiatt, mert mindig a maximumra törekszem, és ha nem úgy megy a játék, ahogy szerettem volna, nehéz higgadtan válaszolni a kérdésekre.

Szabó Dóra

Borítókép: Hetényi Zoltán örömmel jár az egyetemre, elvarázsolja a környezet és a csodás főépület is