Két évtized szurkolásának távlatából

Címkék#sportbemondó #szpíker #interjú #Debrecen #dobrai zoltán #bemondó

Dobrai Zoltán bemondó a debreceni sportesemények ikonikus alakjává nőtte ki magát.

Fotó: Dobrai Zoltán-archív

Húsz éve szolgálja fáradhatatlanul Debrecen sporteseményeit bemondóként Dobrai Zoltán. A tapasztalt szakember szpíkerkarrierjének kezdetéről, sportmunkáinak állomáshelyeiről, hétköznapi foglalkozásáról és a legemlékezetesebb momentumokról is mesélt a Hajdú-bihari Naplónak adott exkluzív interjújában.

Emlékszik még a kezdetekre?

Természetesen, tisztán előttem van még az első megbízatásom. Sokan nem tudják, hogy kezdő évem szpíkerként nyolc évvel megelőzte az aktív pályafutásomat. Az 1991–92-es bajnoki szezonban, az akkori DEKO kosárlabdacsapata kért fel bemondónak. Itt figyeltek fel rám, valaki ráérzett, hogy van tehetségem a szakmához, s mivel szeretem a kosárlabdát és más sportágakat is, egy évig az egyesületnél maradtam. Nagyon szerettem azt az időszakot, fantasztikus élmény volt. Majd jött az említett kihagyás, és 2000-ben felkért a Debreceni Vadkakasok csapata, hogy dolgozzak náluk, azóta pedig kerek húsz éve tevékenykedem különböző sportegyesületek bemondójaként.

Mely sportágakat tartja kedvencének?

Leginkább a labdarúgás és a kosárlabda áll közel a szívemhez, ezeken jelenleg is aktívan közreműködök. Emellett – a teljesség igénye nélkül – számtalan kézilabdás eseményen, úszáson, jégkorongmérkőzéseken, kerékpáros versenyeken, atlétikai számoknál, triatlonon és futások alkalmával, K1-es harcokon, vízilabdameccseken, uszonyos- és búvárúszáson, sőt még ralisprinteken is szerepeltem. Mondhatni, mára széles skáláját ismertem meg a sportoknak a szpíkerkedésen keresztül. A legjobban természetesen a foci és kosár megy, hiszen ezekre nemcsak munkaként tekintek, de szabadidőmben – amatőr szinten – magam is űztem mindkettőt.

Van választott csapata?

Alapvetően minden debreceni sportegyesületnek szurkolok, a válogatott események munkatársaként pedig egyértelműen a nemzeti alakulatok élveznek prioritást. Ha a külföldi klubokat is idevesszük, mindenképpen meg kell említenem, hogy nagy Liverpool-drukkernek számítok. Óriási izgalommal tölt el a jelenlegi időszak, hiszen a vörösök hosszú idő után lehetnek újra angol bajnokok. Sajnos a hétvégi, Everton elleni rangadón még nem ünnepelhetnek végső győzelmet, de már csak idő kérdése a trófea elérése. A Debrecen anno a Bajnokok Ligája-csoportkört épp Liverpoolban kezdte, ahova – egy baráti társasággal – magam is kiutaztam. Az a kellemes probléma állt fent, hogy a két kedvenc klubom csapott össze, és egyszerűen nem tudtam elképzelni számomra rossz eredményt. Szurkolóként élményszámba ment a szigetországi mérkőzés.

Volt meghatározó pillanata szpíkerként?

Az Anfield Road atmoszférája is magával ragadó, de ami annál is jobban beleégett a memóriámba, az a munkatársként végigdolgozott visszavágó volt. 2009. november 24-én – nem sokkal a születésnapom után – az volt az ajándékom a DVSC-től, hogy én lehettem a csapat szpíkere negyvenkétezer néző előtt. Felejthetetlen élmény volt, amire büszkén emlékszem vissza. Maga a Debrecen BL-főtáblára jutása is meghatározó élményt jelentett számomra, hiszen több mérkőzést is játszhattunk a Puskás Stadionban, nagynevű ellenfelekkel meccselve. Próbáltam objektív maradni és tenni a dolgom a megszokott színvonalon – ahogy azt egy átlagos összecsapás alkalmával is tenném –, de azt hiszem, a gólöröm az én hangomon is hallatszott. Persze igyekeztem a sportszerűség szabályai szerint eljárni, de így is meglehetősen hangosan sikerült beordítanom a mondanivalómat. A legemlékezetesebb momentum pedig a Loki első bajnoki címe volt 2005-ben, amikor a meccs után hazai környezetben ünnepeltük a győzelmet, és Debrecen főterén mintegy húsz-huszonötezer ember előtt együtt éltettük a csapatot, egyenként felszólítva a játékosokat a színpadra. Azt szokták mondani: az első mindig a legemlékezetesebb! Ez az élet megannyi szegmensére igaz, beleértve a sport műfaját is. Fantasztikus éjszaka volt, és egy nagy sikersorozat kezdete. Boldog vagyok, hogy ilyen nagyszerű élmények aktív részese lehettem.

Mennyire meghatározó egy bemondó szerepe?

Nagyon fontos, hogy a szpíker talpraesett és magabiztos legyen.

„Tudnom kell, mikor szóljak bele a mikrofonba, vagy hogy mikor maradjak csendben inkább. Fontos a mondandó is, hiszen kellő beleéléssel a közönséget és a csapatot is befolyásolhatom.”

Ez persze nem könnyű feladat, mert, ha elrontok valamit, a szurkolók azonnal lereagálják, sőt akár ki is fütyülnek. Egy jó meccs után van, hogy órákig nem tudok még aludni, beleélem magam a találkozóba, és nehéz lenyugodnom abból a felfokozott állapotból. Ha sikeres a csapat, jól teljesítenek a játékosok, én is együtt tudok élni a mérkőzéssel, és dicséretek tömkelegét kapom a lefújás után. Ilyenkor természetesen megköszönöm a gratulációkat, hangsúlyozva, a csapat szerepelt jól, elsősorban az ő érdemük, hogy nekem könnyű dolgom volt. Meccsek előtt-után szoktam beszélgetni a sportolókkal, nap mint nap az életem részét képezik, és ha a szurkolók mellett ők is elismerik a munkámat, az plusz motivációt jelent számomra.

Hogyan készül a sporteseményekre?

Mérkőzések előtt a hideg üdítők és a fagylalt is tilos, gyakorlatilag a hangomból élek, így ezt a fajta korlátot meg kellett szabnom a mindennapi életem során. Hetekkel előre felírom az elkövetkező események időpontjait, lesem a tabellát, az eredményekből, a helyezésekből és az aktuális formából is készülök. Ha kell, pár játékossal vagy az edzővel is egyeztetek.

„Babonáim nincsenek, olyan hosszú karrier áll mögöttem, hogy mára szinte semmilyen meglepetés nem tud érni, így nem is izgulok.”

Nemcsak sport-, de kulturális és egyéb eseményeken is szoktam bemondóként dolgozni, város- és gyermeknapokon, fesztiválokon, amik szintén közel állnak a szívemhez. Miután huszonkét éve pedagógusként is tevékenykedem, a szereplés, a mások elé kiállás sem okoz lámpalázat. Hajdúböszörményben tanítok német nyelvet egy középiskolában. Nagyon sok sportszerető diákom van, akik sokszor már az első közös napon felismerik a hangomat. Általában a Lokival azonosítanak, és arra is volt már példa, hogy néhány diákomat bevittem a mérkőzésekre is. A két foglalkozást természetesen elválasztom egymástól, de érdekes lehet a tanulók számára, ahogy a tanáruk a közös óra után este egy stadionban kiabálja a gólszerzőt.

Van valamilyen álma a jövőre nézve?

Egyértelműen egy olimpiai munka lenne a csúcs számomra. Debrecenből két-három kosárlabdás szakembernek megadatott, hogy részt vesz majd az ötkarikás játékokon Tokióban, mondanom sem kell, szívesen csatlakoznék hozzájuk. Ezenfelül a 3x3-as kosárlabda-eseményeken is szívesen megcsillogtatnám tudásom, hiszen abban a szakágban is rengeteget dolgoztam. Ezenfelül a magyar labdarúgó-válogatottal is szeretnék együtt dolgozni, legyen az egy barátságos vagy tétmérkőzés, örömmel vállalnám. Én is vétettem már hibákat a munkám során, de azt gondolom, hogy az elmúlt húsz évben sikerült valamit letennem az asztalra, és a továbbiakban is szeretném a tőlem elvárható legmagasabb színvonalon tenni a dolgomat, amennyiben érkeznek megkeresések. A szpíker kollégákkal is jó viszonyt ápolok, és attól sem zárkózom el, hogy a jövőben a fiataloknak is átadjak valamit az általam megszerzett tudásból.