Családját is a sportnak köszönheti a debreceni újságíró

A cívisvárosi sport megkerülhetetlen alakja, Bereczky Attila beszélt eddigi életéről és pályafutásáról, aki jelenleg a Nemzeti Sport Hajdú-Bihar megyei vezető tudósítójaként és a DVSC Kézilabda Akadémia kommunikációs munkatársaként tevékenykedik.

– Abszolút a sportban nőttem fel, nem is nagyon volt más. Édesapám már négyévesen vitt meccsekre, aztán amikor önjáró lettem, volt olyan hétvége, hogy négy NB I.-es és NB II.-es mérkőzésre is kimentem. A Budapesti Rendőr-főkapitányság sajnos leárnyékolt minket, ezért az volt a vágyam, hogy legyen egy olyan anten­nánk, amivel tudom fogni a cseh kettőt, és akkor nézhettem volna az Izvestia-kupát – ami az akkori Szovjetunióban évente megrendezett nemzetközi jéghokitorna volt –, erről álmodoztam, nem voltak nagy igényeim – elevenítette fel az újságíró.

Mindent elvállalt

– Pesten az Eötvös József Gimnáziumban tanultam, – folytatta történetét Bereczky Attila – később az Államigazgatási Főiskolára jártam, de a közigazgatásban való részvétel annyira nem izgatott. Aztán csináltam különböző dolgokat, dolgoztam például egy fatelepen mint üzletkötő úgy, hogy abszolút nem értettem a fához. Akkoriban indult a Sport Plusz hetilap, ahol meghirdettek egy pályázatot, lehetett nekik írni. Egy volt évfolyamtársam találta ki, hogy küldjünk be valamit, persze ő mint ötletgazda nyilván nem írt semmit, csak én. Így utólag elolvasva rettenetes cikk volt. Egy labdarúgóval, Szeibert Györggyel csináltam egy borzasztó interjút, persze nem Gyuri tehetett róla, hogy ilyen lett. Aztán behívtak néhányunkat, elkezdtünk bejárogatni, és páran ott is ragadtunk. A Sport Plusz egy nagyon jó iskola volt. A maga idejében, amikor még nem lehetett biztosan tudni, hogy vége lesz a szocializmusnak, már komoly ügyeket göngyölítettek föl. Gyárfás Tamás volt a főszerkesztő és Bocsák Miklós volt a szerkesztőségvezető, akivel később akadt szakmai konfliktusunk, de remek újságíró, nagyon sokat tanultam tőle.

Bereczky Attila elmondása szerint eleinte mindent elvállalt, ami az újságkészítéssel volt kapcsolatos. Ült a tördelők mellett, hogy megismerkedjen a grafikai folyamatokkal, és lapzárta után csütörtökönként hajnalban ő vitte az újságot a Blaha Lujza téri nyomdába, ahol az ólomnyomás és -szedés rejtelmeibe láthatott bele. – Nagyon sokat tanultam ott másfél év alatt, talán többet, mint ma valaki kommunikáció szakon, mert ez élesben ment, és a valósággal találkoztam. Bocsák Miklós és Zsidai István – aki már nincs közöttünk sajnos – tanítottak, hogy egyáltalán hogyan kell elkezdeni egy cikket. Egyszer az egyik írásom eleje kapcsán kérdezte Miki, hogy „ha ezt elolvasnád, elaludnál?”, úgyhogy visszaültem és kezdtem újra. A következő már jobb lett.

Sok jó kapcsolat

Az 1990 nyarán induló Kurír című közéleti – nem a mai értelemben vett –, bulvár napilap az év végén ajánlott az akkor huszonhárom éves újságírónak egy pozíciót a sportrovatba. – Nagyon féltem az ismeretlentől, de mint kiderült, életem legjobb döntése volt, hogy elvállaltam. Nagyon jó közösségbe kerültem, szerintem maga az újság is iskolateremtő volt. A rovatban természetesen fókuszban volt a foci, de bizonyos esetekben, rájátszások környékén, mi a Kurírban többet foglalkoztunk kézilabdával és kosárlabdával, mint az akkor átalakulóban lévő Nemzeti Sport. Ezt maguk a csapatok és a szövetségek is elismerték, és ezért sokszor prioritást élveztünk. Ennek nagyon sok jó kapcsolatot köszönhetek. Olyan embereket ismerhettem meg, mint Patonay Imre kosárlabdaedző, aki a Körmenddel volt magyar bajnok, vagy Skaliczki László, aki akkor még a junior kézilabda-válogatottnál dolgozott, és Köstner Vilmos, a debreceni sikeredző.

„Nekem örökre megtiszteltetés lesz, hogy a magyar sport ilyen meghatározó szereplőiről mint barátaimról beszélhetek.”

Budapestről Debrecenbe

Bereczky Attila egy véletlen folytán került Debrecenbe, egyik kollégája győzte meg, hogy kísérje el őt a Loki Radnicski Belgrád elleni 1992-es KEK-döntőjének első mérkőzésére, mert neki nem volt kedve egyedül utazni. – Nem akartam menni, mert akkor még vasárnap délelőtt tizenegy órakor voltak a meccsek, nekem meg szombat este programom volt. Hazaértem valamikor éjjel kettőre, de a kedves munkatársam és barátom reggel hatkor nyomta a kaputelefont, feljött értem, kicsit gatyába rázott, és indultunk. – A DVSC 26–21-re legyőzte jugoszláv ellenfelét, így előnyből várta a visszavágót. – Ahhoz képest, hogy elindulni sem volt kedvem, az összecsapás végére olyan extázisba kerültem a Hódos hangulatától, hogy mindenképpen menni akartam a visszavágóra, mivel a munkatársam nem ért rá, ezért én utaztam. Vasárnap reggel hat előtt öt perccel még nem tudtam, hogy megyek Debrecenbe, de délután háromkor már rajta voltam a jövő heti utaslistán.

Az újságíró ezt követően már egyre gyakrabban fordult meg a cívisvárosban, a DVSC focicsapatának az első osztályba kerülését már testközelből élte át. – Nekem az a ’93-ban feljutó gárda nagyon nagy kedvencem lett a kézisek mellett, mai napig jóban vagyok a srácokkal. 1995-ben kerültünk közelebbi kapcsolatba a mostani feleségemmel, és pont akkor szabadult fel itt egy tudósítói állás, úgyhogy szinte észre sem vettem, és már Debrecenben laktam.

„Nagyon élveztem és élvezem a mai napig, szerintem ez pont egy optimális méretű város. Egészen mások a léptékek, mint Budapesten, de mindent megtalál az ember, amire szüksége van, a Balaton ugyan messze van, de annyi baj legyen.”

Rablóból pandúr

A Kurír 1998 őszi megszűnését követően Bereczky Attila több helyre is bedolgozott, aztán 2001 januárjában hívta őt a Nemzeti Sport a csapatsportrovatba szerkesztőnek, illetve kézilabda-szakírónak. – Nyolc évig bírtam az ezzel járó jövés-menést, ügyeletet és meccsre járkálást, utána lettem Hajdú-Bihar megyei vezető tudósító. Innentől kezdve egyre többet besegítettem a kézicsapatnál, és ez öt éve főállássá lépett elő.

„Szeretem ezt csinálni, nagyszerű közösségben dolgozhatok, remek kollégáim vannak, és imádom a lányokat is. Nyilván erről őket kellene megkérdezni, de szerintem ők is szeretnek engem.”

– És mivel rablóból lesz a legjobb pandúr, én azért sejtem, hogy mire van szüksége a sajtónak. Természetesen vannak szabályok egy profi klubnál, amiket tartanunk kell, de amiben tudok, próbálok segíteni nekik, és azt gondolom, hogy jó viszonyban vagyok a debreceni sportújságíró csapattal.

Loki-sikerek

A Napló kíváncsi volt, hogy milyen sportélmények voltak a legmeghatározóbbak a szakember életében. – A kézicsapatnak gyakorlatilag minden fontosabb momentumát említhetném, nekik akkor is tudtam szurkolni, amikor épp dolgoztam közben. A ’99-es váci labdarúgó-kupadöntő nagyon emlékezetes volt, annak a csapatnak nagyon szorítottam. A mérkőzés végén Sándor Csaba barátom nekem tudta adni a mezét, úgyhogy abban érkeztem haza reggel nyolcra az ünneplés után, de a feleségem nagyon megértő volt. A focisták első bajnoki címe alkalmával is igyekeztem minél több találkozón ott lenni, néha megkértek, hogy segítsek tudósítani, de általában voltak ott kollégák, úgyhogy azt is ki tudtam élvezni. Meg persze a BL-csoportkör, aminek alkalmával voltunk Liverpoolban és Firenzében is. Ez utóbbit összekötöttük másik két meccsel, mert kedden jártunk Milánóban egy Milan–Real találkozón, aztán szerdán Fiorentina–Loki, és ha már ott voltunk, akkor csütörtökön megnéztük a Roma–Fulham összecsapást, amin ráadásul még Gera Zoli is játszott, úgyhogy ez így nagy élmény volt.

Bereczky Attila hálás a sorsnak, hogy így alakult az élete. – Pont mostanában számoltam össze, hogy hány helyen jártam tudósítani, és nagyjából hatvanig jutottam, de biztos vagyok benne, hogy van olyan, amit kifelejtettem, vagy nem emlékeztem rá. Lehet, hogy anyagilag jobban járok, ha valamilyen más pályát választok, de örülök neki, hogy így döntöttem. Azon kívül, hogy több barátot is köszönhetek ennek a szakmának, voltam NBA-döntőn és All-Star-gálán, kosárlabda Euroliga Final Fouron, meg sem tudom számolni hány kézilabda-világversenyen, és tudósítottam magyar válogatott labdarúgómeccsről, úgyhogy ezeket a pillanatokat már nem veheti el senki.

Last Dance-epizód élőben Chicagóból

Bereczky Attila az egyetemes sporttörténelem egyik legnagyobb alakját is láthatta testközelből. – A Kurír jóvoltából eljutottam a 1993-as Chicago–Pheonix NBA-döntő három meccsére, láttam Michael Jordant játszani Charles Barkley ellen. Egyébként elképesztően jó a Last Dance-sorozat, de így nézni azokat a mérkőzéseket, hogy én élőben ott voltam, valami egészen fantasztikus. És érdekes, hogy az egyik döntő napján bementem a Chicago Sun Times szerkesztőségébe, nagyon kedvesen fogadtak, az egyik kolléga körbe is vezetett. Az esti összecsapás a Chicago Stadiumban olyan környéken volt, hogy csak taxival volt érdemes megközelíteni, ezért gondoltam megkérdezem, társulhatnék-e a helyszíni tudósítóhoz, amikor majd megy az arénába. Kiderült, hogy huszonnégyen fognak majd a döntőn dolgozni, és arra a napra nekik csak azzal kellett foglalkozniuk, úgyhogy a szerkesztőségből már senki nem készült a csarnokba. Ehhez képest mi a nagyobb eseményekre ketten vagyunk, plusz egy fotós, úgyhogy más léptékek vannak ott.

Bakos Attila