Dombi esett, a skót csak lesett

Ha nem halasztják el a tokiói játékokat, akkor már tudnánk, hogy mely ország válogatottja az aktuális olimpiai bajnok labdarúgásban. Az biztos, hogy Magyarország nem, mert fiainknak ezúttal (sem) sikerült a kijutás, ugyanis ötkarikás játékokon utoljára 1996-ban, Atlantában vett részt a magyar labdarúgó-válogatott.

Annak a csapatnak öt debreceni – Sándor Tamás, Dombi Tibor, Szatmári Csaba, Madar Csaba és Pető Zoltán – is tagja volt, és a Dunai Antal vezette U21-es gárda mindenkit meglepve sorra véve az akadályokat a csoportkörben kivívta magának lehetőséget, hogy selejtezőt játszva kijusson az olimpiára. A sorsolásnál szerencsénk volt, mert a csoportban elért eredményeinek köszönhetően a skótok ellen elég volt a párharc egyik meccsét megnyerni az atlantai álmok beteljesítéséhez, ugyanis Skócia nem kerülhetett ki az ötkarikás játékokra.

Lengtek a zászlók

A mérkőzést 1996. március 12-én rendezték az Üllői úton. Az MLSZ ingyenjegyeket osztott szét az iskolák között, melyekből a mi sulinkba is jutott. A tanárainknak hála ezek a jegyek nálunk landoltak, így nagy lelkesedéssel és elszántsággal vártuk a keddi meccsnapot. Délelőtt felszálltunk a vonatra – hivatalosan szigorúan alkoholmentes útravalókkal megpakolva, hiszen még középiskolások voltunk –, és elindultunk kies fővárosunk felé. Budapest felé közeledve egyre inkább emelkedett a hangulat, Ferihegyre már úgy érkeztünk, hogy a vonat ablakainak nagy részében piros-fehér-zöld sálak és zászlók lengtek. A járókelők vidáman integettek a szerelvénynek, az autósok villogtak a lámpáikkal, vagy dudáltak jelezve, hogy lélekben velünk vannak. A Nyugatiba nagyjából egyszerre érkezett be két, nagyrészt szurkolókkal teli vonat, mentek a rigmusok, szerintem a környéken több száz méteres körzetben mindenki azt hallgatta mi folyik a pályaudvaron. A ránk váró rendőrök normálisak voltak, egy rossz szó el nem hangzott, és emlékeim szerint nem is igazán tereltek minket sehová, ment mindenki amerre akart.

Csúszott a láb

Mi a meccsig a belvárosban ütöttük el az időt, majd a Ferencváros pályája felé vettük az irányt. Beérve a stadionba meglepve tapasztaltuk, hogy közel március idusához bizony havas a pálya, de senkinek nem volt kétsége, hogy a hangulat ellenben forró lesz.

A mieink Szűcs L. – Hrutka – Sebők V., Pető Z. – Lendvai, Szanyó, Lisztes, Szatmári Cs. (Zavadszky, 46.) – Dombi (Dárdai, 35.), Sándor T. (Preisinger, 76.), Egressy összeállításban játszották le a mérkőzést. Az első félidő nagyjából a csúszkálásról szólt, a skótok a tőlük elvárható keménységgel próbáltak odaérni a labdákra. Rá is faragtak, mert ott volt a csapatban ugye a titkos fegyver, azaz Dombi Tibi, aki a 14. percben Sándor Tamás remek indításával száguldott el a jobb oldalon, a védője a 16-oson belül odacsúszott, minden lokista Kicsije pedig „találkozott” a szerelni próbáló lábbal. A spori büntetőt ítélt, ráadásul második sárga lappal kiállította a megkövült arcú skótot. A lelátó egy emberként örült és nevetett, hiszen Dombinak már addigra híre volt a magyar bajnokságban. A tizenegyest Szanyó Károly belőtte (nagyjából ez volt az egyetlen olyan momentum, amikor nem találta meg a fél stadion, hiszen az újpesti múltja remek muníciót szolgáltatott a többségében fradista szurkolóknak). Rólunk is levágták, hogy debreceniek vagyunk – nehéz lett volna a hangos Kicsi, Tobe, Szacsa, Csipa biztatások után ezt letagadni –, de remek közös nevezőt találtunk Szanyó ekézésében, így teljes egyetértésben szurkoltunk a körülöttünk lévőkkel. Dombi sajnos belesérült a mutatványába, mert később a közönség vastapsa közepette le kellett cserélni még az első félidőben, három perccel rá egyenlítettek is a skótok, ami átmenetileg visszavetette a hangulatot.

Mindent bele

Aztán a második félidőben a mieink teljesen beszorították az emberhátrányban lévő skótokat, és végül szegény Zavadszky Gábor góljával meg is nyerték a mérkőzést a hajrában. Mondani sem kell, egy hatalmas örömmámorba forrt össze a stadion, majd próbálta mindenki mozgósítani a maradék hangszálait, hogy a mieink kihúzzák a még hátralévő – hihetetlenül hosszúnak tűnő – perceket a lefújásig.

A hármas sípszó után aztán elkezdődött az ünneplés, a játékosok tiszteletköröket futottak, ahol tudtak pacsiztak a szurkolókkal. Egy idő után igyekeztek kiterelni minket az utcára, és ahogy mentünk lefelé a metróba borzongató volt a hömpölygő tömeg boldog Atlanta! Atlanta! rigmusa. Jó volt látni a csillogó tekinteteket, a – védőitaloktól is – mosolygós arcokat, hiszen mind tudtuk, 1972 után ismét lesz magyar labdarúgó-válogatott az olimpián.

Sokat érő aláírások az ellenőrzőbe

A kijutásnak volt még egy debreceni vonatkozása, szinte egy évvel korábban, április 25-én Debrecenben rendezték a magyarok negyedik csoportmérkőzését. A három győzelemmel álló magyar csapat a hétpontos svédeket fogadta az Oláh Gábor utcai katlanban. A rossz idő ellenére teljesen megtelt – ami akkor hivatalosan 10 ezer nézőt jelentett – a stadion. Eső ide, eső oda végig remek hangulat volt, óriási buzdítást kapott a mérkőzésen öt debrecenit bevető nemzeti tizenegy, és hatalmas küzdelemben 2–1-re legyűrte a skandinávokat. A mérkőzés lefújása után a csapatbusznál alaposan megünnepeltük a játékosokat, akik láthatóan élvezték a hirtelen jött népszerűséget, együtt énekeltek és skandálták velünk a rigmusokat. Sokan kértek aláírásokat tőlük: jegyre, ellenőrzőbe, de még felnőtt tartalmú férfimagazinba is. A visszaút előtt Lendvai Miklós megígérte mindenkinek, hogy ott lesznek Atlantában, nos, a fiúk tartották is a szavukat.

MSZ