Így lett ünnep nekem

Többek unszolására, és mivel pénteken a sportújságírók napja volt, erőt vettem magamon, hogy leírjam, hogyan is lettem sportújságíró. Szeretek írni, de most erő kellett hozzá, magamról ugyanis mindig nehezebb megnyilvánulni, és nem iskolával, hanem a szakma legjobbjaitól az életben és meccseken tanulva lehetek most a Hajdú-Bihar megyei lap sportújságírója. Őszintén, még így lassan hat év elteltével (2015-ben kezdtem a Nemzeti Sportnál tudósítóként) is libabőrös leszek, ha erről beszélek-írok, mivel egy gyermekkori álmom vált valóra: lehet, hogy közhely, de tízévesen „Faragó Ricsi-sre” zseléztettem a hajam a nővéremmel, és azt játszottam, hogy bemondó vagyok, mikor testvérem egy erős fényű lámpát fordított felém – mintha sporthíradóznék –, rájöttem: annyira izzadós típus vagyok, hogy ebből tévézés nem lesz. Az általános iskolában már foglalkoztatott az írás: meséket írtam, verseket, majd rövid novellákat (bár akkor még nem tudtam a műfajt). Később a középiskolában főszerkesztője voltam az iskolaújságnak, ahol rendre sportról írogattam – ekkor már biztos voltam benne, hogy elindult valami.

Csak megtaláltam az utam

Az élet másfelé vitt a középiskolás évek után, a Debreceni Egyetem jogi karára jártam. Az ötéves képzést két év után otthagytam, abba nem mennék bele, hogy miért, el kellett fogadnom, az nem az én pályám. A folytatásban azon gondolkodtam, hogy mit is kellene csinálni, valahogy még ekkor sem merült fel bennem, hogy valaha is sportújságíró lehetek. Mivel korábban szerettem a földrajzot mint tantárgyat, gondoltam, megpróbálkozom vele az egyetemen, tanár leszek, de közben megtalált egy lehetőség: interneten kerestem munkát, de nem diákmunkát, és egy szöveges tudósítói állásra lettem figyelmes, ahol „annyi” a dolgom, hogy kijárok meccsekre, megírom, amit láttam, és ezzel keresem a kenyerem. Életem első mérkőzése egy Nyíradony–Kecskemét labdarúgó Magyar Kupa-összecsapás volt. Majd egy év múlva megkeresett Bereczky Attila, a Nemzeti Sport újságírója, hogy tudósítanék-e Balmazújvárosból NB I.-es férfi kézilabdameccsről. Gondolkodás nélkül elvállaltam, s Rony dalának sorai jutottak az eszembe: „Elérhető minden álom, ne add fel semmi áron”. Egyre több, egye rangosabb meccsekkel talált meg az egyetlen hazai sportnapilap: ott lehettem pár hónappal később a DVSC NB I.-es meccsein mint újságíró, majd női kéziről, vízilabdáról, jégkorongról, kosárlabdáról tudósíthattam. Aztán elértem oda, hogy a magyar válogatott Szlovákia elleni meccséről is írtam, illetve a Puskás Aréna nyitómérkőzéséről (Magyarország–Uruguay) adtam helyzetjelentést.

Van még benne?!

Tulajdonképpen ezek után egy kívánságom maradt: ott lehessek Eb-n, vb-n, olimpián. A Magyarország–Portugália meccsel a Hajdú-bihari Naplónak köszönhetően az első összejött, a többihez pedig barátnőm és Rony következő sorai adnak erőt, és remélem, majd valaki lehetőséget: „egyszer még valóra válhat, hogyha akarod, hogy valóra váljon”.

Palánki István

Borítókép: sportújságírói voltom legnagyobb élménye az Eb-gólunk volt még akkor is, ha lesről született