Az élményeket kergette a jégen, most ezeket akarja átadni tanítványainak

Gyulai Györgyi, a Debreceni Sportiskola és a Jégkarc műkorcsolyaedzője Tiszaújvárosban nőtt fel, aki gyerekkorában a helyi fürdő különlegességét kihasználva, egyszerre strandolt és korcsolyázott is. A szakember hét­éves korában kezdett versenyszerűen is korcsolyázni, ami egészen tizenhat éves koráig tartott. Akkor többszöri sajnálatos térdsérülés miatt abba kellett hagynia, de nem akart elszakadni a sportágtól, ezért kezdett edzőnek tanulni. Kazincbarcikán majd Miskolcon is tevékenykedett, mielőtt Debrecenbe került volna. 

Talán a fiatalok nem is tudják, hogy a kilencvenes években Tiszaújvárosban – állítólag Európában egyedülállóan – a nyári melegben, szabadtéren, a strandon lehetett korcsolyázni, a medencék mellett. Nem csoda, hogy magával ragadta a sportág! 

Én is egy olyan iskolai korcsolyázóprogramban vettem részt gyerekként, mint amilyen a Derék utcai fedett csarnok megépülése óta zajlik Debrecenben. Engem is kiválasztottak onnan, így kezdtem el versenyszerűen korcsolyázni. Azt azért el kell mondani, hogy bár nyáron kívülről idillinek látszott a környezet, belülről nem mindig volt az, hiszen jókora lyukak voltak a jégen, télen pedig olykor tízcentis hó szakadt ránk, és kemény mínuszokban edzettünk, ami azért nem volt annyira kellemes. Mi végig nyitott pályán edzettünk, kitéve magunkat mindenféle időjárási tényezőnek. 

Sebestyén Júlia ismerős? 

Természetesen, csapattársak voltunk. Ő az első és máig egyetlen magyar, aki Európa-bajnok lett. 

Mit tudott jobban annak idején, mint a kis Györgyi? 

Kimagasló technikával ugrott és óriási akaratereje volt. A személyisége is megfelelt, mindig dolgozott benne az állandó győzni akarás. Addig ment, amíg el nem érte a célját. Az Európa-bajnoki címhez azonban sok sportdiplomácia is kell, ő azt is megkapta. Most Magyarország első számú utánpótlásedzője, és ugyanolyan kemény és szigorú a tanítványaival, mint amilyen magával szemben volt. 

Tartják a kapcsolatot, beszélgetnek? 

Tartjuk a kapcsolatot, hiszen minden versenyen találkozunk. 

Női viszály? 

Más a profilunk, más a stílusunk, a sport iránti elkötelezettségünk, eltér az értékrendünk. Mi a gyereket a családdal és az iskolával egységben neveljük, ő pedig magántanuló élsportolókkal foglalkozik, azaz elitképzést folytat. Én egészséges testű és tudatú embereket szeretnék látni magam mellett, én nem az a fajta vagyok, aki azt vallja, hogy a siker, a győzelem mindenek fölött áll. 

Mi a baj az elitképzéssel? 

Hamar kiégnek a fiatalok. Szerintem a helyes út valahol középen van: komoly szakmai munka mellett legyen a gyereknek szabadsága is. 

A kis Györgyi mire vitte a tiszaújvárosi jégen? 

Rengeteg élményt kaptam a sporttól, és ez éltet, azt akarom, az hajt, hogy a tanítványaim is érezzenek át hasonlót. Nekem nemcsak a versenyzésről szólt az élet, hanem sok minden másról is. Imádtam fellépni gálákon, vagy akármilyen más rendezvényen is. Úgy gondoltam, hogy ha már nem tartozom az élvonalba, akkor legalább élvezzem a korcsolyázást, és én igazán élveztem minden percét. Többször szereztem érmeket, országos és nemzetközi bajnokságon, tehát azért sikerélményekben is volt részem. 

Akkor milyen élvonal volt távol? A nemzetközi? Az orosz olimpiai bajnokok szintje? 

Hamar tudatosult bennem, hogy arra a szintre én nem fogok eljutni, de nem is baj, mert úgy éreztem akkor, hogy pszichésen túlterheli a fiatalokat. 

Sokszor az edzői pálya sem leány­álom. Mikor döntött úgy, hogy erre teszi fel az életét? 

Miután abbahagytam az aktív versenyzést, először pontozóbíróként foglalkoztattak, majd az első megkeresés Borsodból érkezett, hogy vezessek egy csapatot Miskolcon és Kazincbarcikán felváltva. Elvállaltam az edzősködést, ami azt jelentette, hogy a bíráskodásról le kellett mondanom, a kettő ugyebár összeférhetetlen. 

Debrecenbe mi vonzotta? 

Az új terep, az új kihívás, az új lehetőség. 2004-ben épült a fedett jégcsarnok a Derék utcán, akkor pályáztam meg az állást, és elnyertem. A nulláról kezdtem Debrecenben, de az első év végén már rendeztem egy kétszáz fős gálaműsort. A következő évben már hat versenyzőt indítottam az országos bajnokságon. Végig sokat segített a Debreceni Sportiskola, és szépen, lassan, de biztosan fejlődni tudtunk. 

A műkorcsolya sok nő kedvelt sportja, no de könnyű megnyerni a lányokat Debrecenben? 

Nemcsak lányok, hanem fiúk is jönnek! Idén először hét fiú is tagja a csapatnak. Korábban szezononként egy, legfeljebb két fiúval számolhattunk. A lányok örömmel jönnek, és imádják ezt a sportot, egészen addig, amíg nem kell felkelni hajnalban is. Egy versenyzőnek ugyanis áldozatot kell hozni, és nemcsak neki, hanem a szülőknek is. Minden nap egy jeges és egy száraz edzés a minimum. 

Mekkora anyagi terhet ró a szülőre, ha a gyerek műkorcsolyázik? 

Attól függ, milyen szinten versenyez, de azért az átlagosnál jobb anyagi helyzet szükséges. Gondoljunk bele: egy versenyre a nevezési díj 20 ezer forint körüli, és egy szezonban rendeznek 8-10 versenyt, amire érdemes elmenni. A kűrruha és a korcsolya is a szülő pénztárcáját terheli, továbbá ott van még az oktatási díj. Az edzőtáborok költségét is a szülőnek kell viselnie, ami ugyan nem kötelező, de edzőtáborozás nélkül esélytelen jó eredményeket elérni, egyáltalán versenyezni is. 

Nagyszerű filmek és sorozatok adnak betekintést a műkorcsolya világába. Ilyen például az Én, Tonya, vagy most a Netflixen futó, Jeges élet című sorozat és a 2002-es olimpiai botrányt feldolgozó, Aranyháború című dokumentumfilm. Jót vagy rosszat tesznek ezek a műkorcsolyának? 

Gyerekkoromban Vitray Tamás közvetítésével szinte minden vasárnap nézhettünk műkorcsolyaversenyt, és ezek óriási nézettséget értek el. Aztán – számomra érthetetlen módon – egy idő után elmaradtak a tévéközvetítések, és hosszú nihil köszöntött be. Újabban végre ismét kezd nagyobb figyelem irányulni a műkorcsolya felé, és én ennek örülök, még akkor is, ha tudom – mert láttam ezeket a filmeket, sorozatokat –, hogy nem éppen a sportág legszebb oldalát dolgozzák fel. Ezek az alkotások is azt mutatják meg, amiről korábban beszéltem, hogy milyen nagy áldozatokat kell hozni a siker érdekében, és ebben a világban olykor elszabadulnak az indulatok. 

Mit tudnak jobban az oroszok? A 18 éves olimpiai bajnok, Anna Scserbakova, vagy az olimpiai negyedik, a mindössze 14 éves Kamila Valijeva teljesítményétől a lélegzet eláll. 

Az egyik az, hogy ott akkora kiválasztási bázisból dolgoznak, aminek Magyarország töredéke, a másik pedig, hogy a műkorcsolyára az orosz lányok mint kiugrási lehetőségre tekintenek. Láttam olyan videót, hogy edzésen egy bizonyos forgást orrvérzésig gyakorolnak, miközben az edzők porig alázzák őket. Ha ezt magyar lány végig is tudná csinálni, a szülő egészen biztosan nem engedné. Arról is rengeteg videó van, hogy Eteri Turberidze, az orosz sztáredző, akinek a lányai most uralják a sportágat női vonalon, milyen eszközökhöz nyúl a siker érdekében. Én arra egészen biztos nem lennék képes. 

A műkorcsolya ma már akrobatika is, hiszen a hölgyek is négyfordulatosokat ugranak. Hova fejlődik még a jövőben? 

A csillagos ég a határ, nem gondolom, hogy egy idő után a testi, fizikai korlátok fogják megállítani a fejlődést. Ha nem lehet többet pörögni a levegőben egyik irányban, akkor majd forognak visszafelé, vagy valami mást találnak ki, nem tudom, de azt kizártnak tartom, hogy egyszer csak megálljon a fejlődés. Mondok érzékeltetésül egy példát: tíz évvel ezelőtt egy 10-12 éves gyerek két duplával dobogós lehetett az országos bajnokságon, ma már mindegyik fajta ugrásból kell duplát ugrani, hozzá kell tenni két dupla-dupla ugráskombinációt és egy két és fél fordulatos dupla axelt is. 

Az edzőknek is nagy kihívás, hogy lehet haladni a korral? 

Velünk együtt fejlődik, mi is részesei vagyunk nap mint nap. Én azt vallom, hogy kell egy jó korcsolyázóalapot adni 8-10 éves korig, és utána lehet fejleszteni a gyereket, de miután ma már egy 7 éves gyereknek azt kell tudnia, mint régen egy 10 évesnek, ezért az alapozás kevésbé hangsúlyos, és már egyből a nehezített fokozatokat tanítjuk. Nehéz a kettő között lavírozni. Mindenesetre több edzésre van szükség szárazon és jégen egyaránt. Napi 6-7 óra edzés kellene például a nemzetközi szinthez, de arra itt nincs sok esély, hiszen mondjuk egy általánosba járó gyerek délután két óránál hamarabb nem tud eljönni az iskolából. Éppen ezért hetente kétszer reggel hattól edzünk. 

Balettedző, technikai edző, erőnléti edző, koreográfus – hogy áll fel egy edzői stáb a műkorcsolyában? 

Én egy személyben több minden is vagyok. Én csinálom a koreográfiát is, mégpedig a kolléganőmmel, Kósa Eszterrel. A segítségünkre van egy balett-tanár, aki segít a zeneválasztásban is. Van erőnléti edzőnk, aki az atlétikai képességeket fejleszti, és levezető időszakban szoktunk táncórákat tartani. Ezenkívül dolgozik egy gyógytornász, aki lúdtalp­gyakorlatokat vagy speciális nyújtásokat végez, és kiegészítőként van egy sportpszichológusunk, aki abban segít, hogy a versenystresszt oldja. 

A debreceni műkorcsolyázásban a jövő mit tartogat? Mit gondol, mi lesz itt tíz év múlva? 

Az elvárás az lenne, hogy válogatott versenyzőket neveljünk, de ennek egyre nehezebb megfelelni, még úgy is, hogy egyébként remek a kiválasztási módszerünk. A beválogatási szint ugyanis évről évre magasabb. Vannak azonban nagyon tehetséges és szorgalmas sportolóink, akik közel állnak a korosztályos válogatottsághoz. Például van egy 8 éves kisfiúnk, a hajdúböszörményi Bihari Máté, aki kiemelkedő a magyar mezőnyben. Ő lehetne akár az új Csernoch András – debreceni saját nevelésű sportoló, aki többszörös magyar bajnok. 

Ha megenged a végére néhány személyes kérdést: 2004 óta mennyire debreceniesedett el? 

Én már teljesen debreceninek vallom magam. Ide köt a családom, a munkám és a hobbim is, ami mind a műkorcsolya, a Debreceni Sportiskola és a Jégkarc. 

Azért reméljük, a műkorcsolyán kívül is van élete! 

Kikapcsolódás gyanánt járom a természetet, futok, vagy van egy kiskutyám, vele foglalkozom. 

Debrecen bejön? 

A 18 év alatt rengeteg élmény ért, nagyon sok rendezvényen vettem részt, együttműködöm karitatív testületekkel, én is segítettem, nekem is segítettek, teljes a harmónia a városvezetéssel, a tankerülettel, hiszen közösen bonyolítjuk le a sulikoriprogramot. 

Lélekben is bejön a cívisváros? 

Nagyon! Nem cserélném el semmivel. Már úgy érzem magam, mintha itt születtem volna. 

Debrecen végállomás? 

Igen, végállomás! 

Cs. Bereczki Attila