Az egri vár ostromában is részt vett a LOSZ korábbi elnöke

Messzi földön híres, és talán hírhedt a DVSC B közepe. Egy szurkolótábor vezetőjének lenni nem mindennapi kiváltság, ugyanakkor óriási felelősséggel is jár. 1999 óta datálódik a Loki Szurkolók Egyesületének (LOSZ) története, melynek meghatározó tagja volt Pelles Tibor. A LOSZ első elnöke nemrégiben töltötte be a 60-at, ennek apropóján beszélgettünk vele. A korábbi vadóc vezető büszkén tekint vissza a régi időkre, ugyanakkor nem bánja, hogy életének az a szakasza lezárult, és immár egészen más dolgokban találja meg a boldogságot.

Mikor kezdődött a sport iránti rajongásod?

Elmondásból tudom, hogy 6 éves koromban vittek először Loki meccsre, még a Vágóhíd utcai stadionba. Az akkoriban történtek ugyan nem maradtak meg az emlékezetemben, viszont az már megvan, amikor 11-12 éves voltam, és apukám kivitt a Nagyállomásra, az idősebb szurkolók kezébe úgymond odaadott, és annyit mondott, „vigyázzatok a fiúra”. Aztán ahogy kamaszkorba léptem, már volt „nevem” a B középben, jött a '79-es időszak, az egy csodálatos nap volt, és egy csodálatos mérkőzés, amikor a csapat hosszú évtizedek után újra feljutott az NB I-be. A foci mellett a női kézisek összecsapásait is látogattam, valamint a Debreceni Dózsának, a klasszikus Varga Pista-féle gárdának is a helyszínen szurkoltam.

Miként nőtted ki magad vezetővé?

Egyrészt minden találkozón ott voltam, másodsorban jött egy olyan lehetőség a ’90-es évek közepe táján, hogy a Kossuth utcai IPK-ban szurkolói ankétokat rendezhettünk, melyeknek én vállaltam el a szervezését és levezetését. Ezeket az eseményeket aztán átvittük a Loki Club Sörözőbe, nagyon szívesen emlékszem vissza például arra, amikor meghívtuk a '96-os atlantai olimpiát megjárt válogatott tagjait, a klasszikus debreceni ötösfogat, Sándor Tamás, Dombi Tibor, Madar Csaba, Pető Zoltán és Szatmári Csaba is jelen volt, a nemrégiben elhunyt Lendvai Miklóst is meginvitáltuk, ahogyan a vezetők közül Dunai Antalt, Bene Ferencet, illetve Magyar Zoltánt. Azt a találkozót is én vezettem, máig felejthetetlen élmény a legendák között, illetve az akkoriban a debreceni futballélet meghatározó játékosai között ott lenni. Aztán teltek-múltak az évek, és 1999-ben felvetődött, hogy szervezett keretek között folytassuk, és megalakult a Loki Szurkolók Egyesülete, a LOSZ, melynek az alakuló ülésén titkos szavazással engem választottak meg az elnökének. A két alelnök Komáromi Gábor és Pethe Tamás lett, remekül tudtunk közösen tevékenykedni, a taglétszámot 200 főben maximalizáltuk. Mondhatjuk, hogy presztízsnek számított bekerülni.

Tíz évig vezetted a LOSZ-t, hogy emlékszel vissza erre az időszakra?

Nagyon sok szépet adott. Voltak bőven feladatok, mert rögtön, úgymond debütálásként a csapat megnyerte Vácon a kupadöntőt '99-ben, akkor buszokat kellett szervezni, az utazást levezényelni, tehát ezzel indult a szurkolói egyesület elnökeként idézőjelben a pályafutásom, és aztán folyamatosan jöttek a szebbnél szebb eredmények. 2005-ben az első bajnoki cím, majd a nemzetközi kupa, tehát azért volt bőven teendő, és sok szép élmény részese is lehettem. A klubvezetőkkel, például Kotosmann Zoltánnal, Győri Gyulával, Makray Balázzsal, és másokkal is megtaláltuk a közös hangot, és ugyanez igaz a mérkőzések biztonságáért felelős személyekre is. Szívesen emlékszem vissza erre a tíz évre, több volt benne a szépség, mint a nehézség. Ugyanakkor 2004-ben egy nagyon komoly autóbalesetet szenvedtem, az egy nagyon nehéz időszak volt számomra. Innentől fizikálisan nem tudtam már ugyanazzal az erőbedobással végezni a rám bízott feladatokat, főként emiatt, illetve más dolgok okán is, 2009-ben úgy döntöttem, átadom az elnöki pozíciót.

Említetted, hogy a klubvezetéssel jó viszonyt ápoltatok, korábban köztudottan a játékosok is jobban megközelíthetőek voltak, mint manapság. Velük milyen volt a kapcsolat?

Nagyon sok olyan közös rendezvény, buli volt, akár meccsek után is, amikor lementünk a Loki sörözőbe, és velünk tartottak a labdarúgók. Például Dombi Tibi, Sándor Tamás, vagy éppen Vadicska Zsolt gyakran megjelentek, és ez nem ment a teljesítményük rovására. Aztán az új klubvezetéssel a szemlélet is változott, a szurkolói ankétokat is átvették, valamint a játékosok is elmaradtak az összejövetelekről, már nem volt olyan szoros a kapcsolat, mint pár évvel korábban.

Az elnöki pozícióról való lemondás után a mérkőzésektől is távol maradtál?

Még egy ideig kijártam, de a balesetben szenvedett maradandó sérüléseim miatt ez már nehézséget okozott. Ugyan felajánlották, hogy üljek fel a VIP-be, ám mondtam, köszönöm nem, amíg bírok, megyek a B-be. Azonban, ahogy már utaltam rá, a Loki akkori vezetése másként értelmezte a szurkolói egyesületi ténykedésünket, mert ha bármiféle rendbontás is volt a B középben, engem vettek elő, engem tettek felelőssé. Volt egy ominózus meccs, melyen a drukkerek kiírták, hogy „A fehér csoki az igazi”. Tudtuk, ez mire vonatkozott, nyilván a tulajdonos, a vezetés is tisztában volt vele. A mérkőzés után felhívtak, hogy mit szólok ehhez, mondtam, én itthon ülök, nem tudtam kimenni, mert nagyon fáj a lábam, így válaszom sincs. Tudnom kellene, kik írták, kik tartották, egyesületi tagok voltak-e, mert akkor persze számon lehet kérni őket, de egyéb esetben nem vagyok kompetens. Ők azt gondolták, hogy ami a B középben történik, azért én, mi felelünk. Ezzel nem értettem egyet, mert nem mindegy, hogy az egyesületünk 200 tagjáért felelek, vagy 2500 szurkolóért, aki befért a B-be. Ezt követően 2009 februárjában döntöttem el végleg, hogy nem szeretném tovább csinálni, szép volt, jó volt, de átadom a lehetőséget másnak.

Hogy jellemeznéd az akkori szurkolói közösségeteket?

Példaértékű volt, és ezt nem csak én mondom, hanem erről az országos napilapok is cikkeztek, olyasmit írtak, hogy Debrecenben olyan szurkolótábor van, amelyet bárhol megirigyelhetnek. A mindennapokban is tartottuk a kapcsolatot, tehát nem arról szólt, hogy hétvégén találkoztunk, és kitomboltuk magunkat, buliztunk. Ha valakinek valamilyen problémája volt, akkor nyugodtan hívhatta a másikat, mert segítettünk egymásnak, jóban, rosszban együtt voltunk. Ez nem csupán szerencse kérdése volt, hogy ilyen emberek verődtek össze, hanem nekünk is volt benne szerepünk. Elsősorban Komcsi (Komáromi Gábor – a szerk.) személyét emelném ki, ő egy összekötő kapocs, egy híd volt az idősebbek és a fiatalok között. A másik nagyon fontos dolog, hogy soha nem éreztettük azt egyetlen egy szurkolóval sem, hogy kik vagyunk. Én akkor is Pelles Tibi voltam, ők Komáromi Gábor, és Pethe Tamás. Ennek is tudom be azt, hogy egy nagyon jó, összetartó kis társaság volt, nem a titulusok számítottak, hogy ki micsoda, meg ki milyen pozícióban van, mert nem ez volt a lényeg. Ugyanolyan szurkoló voltam én is, mint más, és ezt a többiek is pontosan tudták. Azóta változott a szurkolói kultúra, változott a B közép is, az idősebbek elmaradoznak, a fiatalok vették át a szerepet, ez így van rendjén. Azt, hogy most jobb, vagy régebben volt-e jobb, mindenki döntse el maga. Egy biztos, más a mérkőzések a hangulata, sokatmondó az is, hogy a gyönyörű szép Nagyerdei Stadionnak a kihasználtsága 25 százalékos. Ennek nyilván oka van, szerintem korábbi hibás MLSZ-döntés is hozhatta ezt, gondolok itt a szurkolói kártya bevezetésére. Hozhatja talán az is, hogy a csapat és a szurkolótábor között most már nincs olyan szoros kapcsolat, mint korábban, hozhatja az is, hogy akkoriban azért jellemzően a csapatot szinte csak magyar játékosok alkották.

Annak ellenére, hogy már nem sűrűn jársz ki a Loki mérkőzéseire, azért figyelemmel követed a csapat szereplését?

Minden találkozójukat megnézem a tévében. Nagyon örülök, hogy jól szerepel az együttes, és jönnek az eredmények. Az, hogy Dombi Tibi ott ül a kispadon, egy fontos dolog, én személy szerint Sándor Tamást is szívesen látnám a szakmai stábban. Boldogsággal tölt el az is, hogy Dzsudzsák Balázs hazajött, és nem más magyarországi csapatot választott, hanem a Debrecent, láthatóan még ennyi idősen is jól játszik, és hasznos tagja a gárdának. Alapvetően szívesen nézem a magyar focit, engem egy Barca–Real összecsapás nem hoz lázba, inkább ülök le egy hazai bajnoki elé.

Te milyen szurkoló voltál? Megőrültél a lelátón, vagy inkább visszafogottabban drukkoltál?

Határozottan az első. A születésnapi bulimon, ahol jó volt újra találkozni a „régi arcokkal”, levetítettek egy slide-show, közel száz fénykép volt benne, akadtak érdekes felvételek, maradjunk annyiban. Nekem az meccsen nem fért bele, hogy leüljek oldalt és tapsoljak.

Ha jól sejtem, kifogyhatatlan vagy a szurkolói sztorikból. Felelevenítenél valamit, ami örökké emlékezetes marad a számodra?

Még a ’70-es években, mikor még NB II.-ben játszott a csapat, különvonat indult Egerbe, körülbelül 3000-en utaztunk a Nagyállomásról. Mikor megérkeztünk, még bőven volt idő a kezdésig, és úgy döntöttünk, megnézzük a várat. Felsétáltunk, piros-fehér zászlók lepték el a műemléket, lent a turisták azt hitték, a várjátékok részesei. Mindenki lobogtatta a zászlót, daloltunk. Igen ám, csak néhányan összeszólalkoztak, egy-két füles is elcsattant, és akkor jöttek rá, valami másba csöppentek bele. De említhetném a '99-es váci kupadöntőt, az egy felejthetetlen emlék, Manchester is, mikor kimentünk 2005-ben, az szintén csodálatos volt, ahogy a Bajnokok Ligája meccsek, tehát nagyon sok szépet és jót adott nekem a DVSC. Hálás szívvel, szeretettel emlékszem vissza ezekre az időkre, mindig fel fogom vállalni az akkori énemet, úgy gondolom, a tudásom legjava szerint csináltam akár az egyesület vezetését, vagy bármilyen szervezést. Nagyon sajnálom, hogy vannak, akik már nincsenek közöttük, holott itt lenne a helyük.

A szülinapod apropóján végeztél számvetést az elmúlt hatvan évről?

Pörög a B oldal, elég régóta, de azt mondhatom, boldog vagyok és elégedett. Egy harmonikus házasságban élek, a gyermekeim felnőttek, van egy unokám, és napokon belül megszületik a másik, szeretem a családom és az életem. Nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek, akivel már 17 éve vagyunk együtt, ő a nehéz időkben is velem volt, támogatott. Hat éve átestem egy komoly betegségen, de hála Istennek jól vagyok, ez nélküle, és a család nélkül nem ment volna. Számomra fontos, hogy minden nap tudjak valakinek segíteni, akár a munkámmal, akár csak egy jó szóval, mondattal, vagy cselekedettel. Évi, a feleségem évtizedek óta előfizetője a Nők Lapjának, és abban olvasott nemrég egy családról, ahol egy látássérült lány is él. Arról írtak, olvasnak fel neki cikkeket, de nem sok idejük van rá. A feleségem felvetette, írna nekik, hogy ő is szívesen felolvasna, természetesen támogattam. Nagyon örültek a megkeresésnek, azóta heti rendszerességgel olvasunk nekik, én is be szoktam szállni, és mivel anno szavalóversenyeket is nyertem, így verseket is fel szoktam mondani. Én ezeknek nagyon tudok örülni, mert segíthetek másoknak. Persze ehhez el kellett telnie húsz évnek, kellett hozzá egy baleset, meg egy betegség, hogy ide eljussak, de büszke vagyok rá. Az már nem érdekel, az utcán mondjuk hányan köszönnek rám, azok az idők elmúltak, már egészen másképp látom az életet, és egészen más dolgok fontosak számomra.

Van, amit megbántál?

Nem bántam meg semmit. Nem mondom, hogy mindent így csinálnék, de amit csináltam, az akkori tudásom, vérmérsékletem alapján tettem. Ez így volt jó, így volt szép! 

KSZD