Rezes László: talán több volt bennem

Rezes László ötszörös bajnok a DVSC-vel. A 2011/2012-es szezonban a veretlenül – és ezáltal történelmet író – bajnokcsapatnak is meghatározó tagja volt. Harminchárom évesen hátat fordított a sportnak, ma már építkezési vállalkozó. Azt mondja, jó pénzt lehet keresni a fociból, de túl sok áldozatot kell hozni érte. Nem biztos, hogy megéri. Kibeszéltük továbbá a fiatalságot, a romantikus lánykérést, az önbizalomhiányt, a magyarok baját és az építőipar titkát.

Cívishír: Tavaly, 2012-ben ünnepeltük volna a veretlenül megnyert bajnokság tízéves évfordulóját, ha éppen lett volna valami össznépi buli. Ti, játékosok legalább összejöttetek egy koccintásra?

Rezes László: Nem tudok róla, engem legalábbis nem hívtak meg.

Cívishír: Téged aligha hagynának ki, elég sokat játszottál.

Rezes László: Az a bajnokság tényleg elég jól sikerült, nemcsak a csapatnak, hanem személy szerint nekem is. Megnyerni egy bajnokságot már önmagában nagy élmény, az sem sok labdarúgónak adatik meg, ráadásul mindezt veretlenül tenni, valóban rendkívüli a magyar, de azt hiszem, a nemzetközi fociban is. Abban az idényben 16 csapattal zajlott a bajnokság, vagyis összesen 30 meccset játszottunk. Ebből én 21 vagy 22 alkalommal kaptam lehetőséget, ami – a keret erősségét tekintve – rendkívüli büszkeséggel tölt el még most is.

Cívishír: Negyvenhat év elteltével lett ismét veretlenül aranyérmes egy bajnokcsapat Magyarországon. Senkinek nem jutott eszébe a tízéves évfordulóra valamit összehozni?

Rezes László: Szerintem nem a játékosoknak kellett volna összehozni, hanem a klubnak, de tudjuk, hogy ma már nem az a tulajdonosi kör, mint 2012-ben. Szerintem a korábbi tulajdonosok megemlékeztek volna róla valamilyen formában. Új szelek fújnak a Lokinál, az is lehet, a maiak nem emlékeznek rá.

Cívishír: A történelmet író csapatból kivel tartod a kapcsolatot?

Rezes László: Akik Debrecenben élnek, mindenkivel. Spitzmüller Istvánnal, Korhut Misivel és Nagy Zolival hetente találkozunk, hiszen egy kispályás csapatban focizunk, valamint a gyerekeink egyidősek, családi programokat is szervezünk, időnként összejárunk. A többiekkel ritkábban találkozom, de ha összefutunk, örülünk egymásnak, váltunk néhány szót. A múltkoriban például Szakály Peti és Kulcsár Tomi járt Debrecenben Milbik Kálmán gyerekének a tejfakasztóján. Évek óta nem láttuk egymást, de úgy beszélgettünk, mintha 2012 óta minden nap találkoznánk.

Cívishír: Játsszunk időutazósat! Mikor rúgtál először labdába?

Rezes László: Otthon a kertben állandóan fociztam, és heti rendszereséggel törtem ki néhány ablakot. A szüleim érthetően nem repestek a boldogágtól, de azért megúsztam ép bőrrel, és ez is kellett ahhoz, hogy később focista legyek.

Cívishír: Ablak helyett kapura mikor kezdtél el célozni?

Rezes László: Az Olasz Focisuliban, az újkerti általánosban, valamikor alsó tagozatban. Később átkerültem az Angyalföd téri iskolába, de maradtam az Olasz Focisuliban. Akkoriban a DSI volt a másik utánpótlásnevelő klub, de azt hiszem, jól döntöttem, hogy maradtam focisulis.

Cívishír: Már csak azért is, mert egy bizonyos korosztály után már csak az Olasz Focisuli nevelt ki NB I.-es labdarúgókat. Talán Tőzsér Dániel az egyetlen kivétel.

Rezes László: Vendégjátékosként időnként ő is megfordult az Olasz Focisuliban, ha jól emlékszem, de ez már lényegtelen.

Cívishír: Oszd meg velünk a legjobb olasz emléket!

Rezes László: Kisbusszal mentünk Milánóba, alig fértek be a felszerelések, a csomagjaink, tényleg semmi hely nem maradt a buszon. Odaértünk, lejátszottuk a meccseket, találkoztunk Franco Baresivel, kértünk tőle autogramot, engem pedig a torna legjobb játékosának választottak, és nyertem egy biciklit. Egy egész komoly és drága biciklit! A nagy örömbe azonban üröm vegyült, amikor leesett, hogy a buszba egy kistáska sem fér már be, nemhogy egy bicikli. Hogy viszem én ezt haza? – néztem rá aggódva, de az edzőm, Ludánszki István rendkívüli megoldóképessége kapóra jött. Valamilyen varázslattal feltette a biciklit zsúfolt buszra, és épségben hazahoztuk.

Cívishír: Az mikor tudatosult benned, hogy a foci immár nem pusztán gyerekmóka, hanem megélhetés is lehet?

Rezes László: Amikor a DVSC-hez kerültem ifistaként. Akkor kezdtem álmodozni a felnőtt csapatról, az NB I.-ről, a válogatottságról. Utóbbi sajnos nem sikerült, de a többi igen. Ekkoriban mindent a focinak rendeltem alá, még az érettségin is toltam néhány évet, hiszen 18 évesen felkerültem az első csapatba, és ott a munka már teljes embert kívánt. 

Cívishír: Az első NB I.-es meccsed időpontja egy korábbi beszélgetés alkalmával nagy fejtörést okozott neked. Megvan már a dátum?

Rezes László: Az ilyeneket kapásból kéne mondani, tudom. 2006-ban, az első fordulóban, a Pécs ellen mutatkoztam be a magyar élvonalban Supka Attila jóvoltából.

Cívishír: Pályafutásod során többször elmentél, majd visszatértél, mint egy vándormadár.

Rezes László: A DVSC akkor, azokban az években volt a csúcson, a legjobb játékosokkal. Minden játékpercért meg kellett szenvedni. Nyilván a több játéklehetőség érdekében váltottam, játszottam közben Kecskeméten és a Vasasban is. 2009-ben a Bajnokok Ligája selejtezőjében még pályára léptem a Lokiban, de a BL-főtáblán már nem. Egy év múlva azonban már az Európa-liga-főtáblán lehetőséget kaptam, a selejtezőben, Tallinnban a Levadia ellen gólt is rúgtam. A csoportkörben az Eindhoven és a Metalist Harkiv elleni mérkőzéseken kaptam szerepet.

Cívishír: Harminchat évesen még sokan játszanak – lásd Dzsudzsákot, aki még idősebb is nálad! Te miért szálltál ki már évekkel ezelőtt?

Rezes László: Három éve hagytam abba. Az utolsó egy-két évben a sérülések sem kerültek már el, elszakadt a keresztszalagom, Nyíregyházán sem volt rózsás a helyzet. 2014 januárjában kerültem a Szparihoz, akkor azt gondoltam, hogy Debrecenből elmenni Nyíregyházára nem a legjobb ötlet, de jól ment a játék, egyből fel is jutottunk az NB I.-be, a szurkolók elfogadtak, megszerettek. Hat évet töltöttem Nyíregyházán, ahol megéltük a poklot is, amikor ugyan bennmaradtunk, de utána – mint később kiderült, jogtalanul – kizárt minket az MLSZ. Összességében azonban kellemes emlékek fűznek a Szparihoz.

Cívishír: Apropó! Átok ül a Szparin, hogy bár tőkeerős tulajdonosa van, évek óta az NB II.-ben szenved? Szívesebben néznék Loki-Szpari rangadókat az NB I.-ben, mint több más párosítást…

Rezes László: Valami nem működik Nyíregyházán, a fene tudja, hogy mi. A tulajdonosra aligha lehet fogni, hiszem ismerem őt, tudom, hogy nem olyan klubfőnök, aki bemegy az öltözőbe okoskodni. Magyarországon sajnos általánosságban jellemző, hogy a tőkeerős tulajdonosokat nem mindig a leginkább kompetens szakmabeliek veszik körül, hogy szépen fogalmazzak. Hat évet töltöttem Nyíregyházán, kilenc edzőm volt. Jött az egyik, hozta a játékosait, majd fél év múlva kirúgták. Érkezett a másik az edző, ő is hozta a játékosait, őket játszatta az előző edző emberei helyett, de csak nem jöttek az eredmények, ezért őt is kirúgták fél év múlva, és ez így megy azóta is. Így nem lehet klubot építeni. Hat év alatt biztosan volt vagy kétszáz csapattársam. Most nevetünk, de ez a szomorú nyíregyházi valóság.

Cívishír: Hazajöttél a DEAC-ba levezetni?

Rezes László: Nem levezetésnek szántam, de folyamatosan sérüléssel bajlódtam. Ahogy korábban is említettem, ezért is hagytam abba. No meg a család miatt. Akkoriban születtek a gyerekeim, több időt akartam velük tölteni.

Cívishír: Ha most – már mindenen túl – a focikarrieredre gondolsz, milyen érzések törnek rád?

Rezes László: Felemás. Egy átlagos bocskaikerti családban nőttem fel, onnan sikerült eljutnom az NB I.-ig, ahol tagja voltam öt bajnokcsapatnak, Magyar Kupát is nyertem, de NB II.-es és NB III.-as bajnoki címem is van.

Cívishír: Biztosan több volt benned! Az a robbanékonyság még ennél is többet ígért…

Rezes László: Utólag rájöttem, hogy fejben gyenge voltam, vagy legalábbis nem elég erős. Önbizalomhiánnyal küzdöttem, és nemcsak a pályán, hanem a magánéletben is. Jobban kellett volna bíznom magamban. Vagy talán többre vihettem volna, ha van mellettem egy olyan ember, aki egyenget az úton. A szüleim természetesen tiszta szívvel mellettem álltak, de ők nem voltak profi sportolók, hétköznapi emberek, nem láttak bele ebbe a világba. Ha a feleségem mindig velem lett volna a pályafutásom során, egészen biztosan sokkal többre viszem. Nemrég ünnepeltük a nyolcadik házassági évfordulót.

Cívishír: Törvényszerű vagy inkább sorsszerű, hogy egy élsportoló egy másik élsportolót vesz el?

Rezes László: Szerintem egyik sem. Korábban nekem a „civil világból” is származtak a kapcsolataim, nem éreztem problémának a két világ találkozását. A feleségemmel, aki egy ismert sportolónak számított a városban, egy baráti társaságban ismertem meg személyesen. Korábban is tudtam, ki ő, hiszen sokat szerepelt az újságokban, tévében.

Cívishír: Áruljuk el – ha valaki esetleg még nem tudná –, hogy a korábbi sokszor világbajnok, világkupagyőztes aerobikos Tisza Mercédeszről van szó. 

Rezes László: Igen, aki annyira szép, csinos és sikeres lány volt, hogy – bevallom – eleinte nem tápláltam vérmes reményeket.

Cívishír: Aki a DVSC-vel ötszörös bajnok, szerintem táplálhat!

Rezes László: Látod, az önbizalomhiány, amiről korábban beszéltem! Mindenesetre kilenc évvel ezelőtt egy baráti társaságban személyesen is megismerkedtünk.

Cívishír: Látva a két szép gyereked, megjöhetett közben az önbizalmad!

Rezes László: Igen, közben megjött szerencsére!

Cívishír: A sógorodnak – akit aligha kell bemutatni futballberkekben, hiszen nem más, mint Tisza Tibor korábbi válogatott játékos – benne volt a keze a megismerkedésetekben?

Rezes László: Egyáltalán nem, sokáig nem is tudott róla. Egyébként meglehetősen gyors lefolyású volt a kapcsolat az ismerkedéstől a házasságig. Viszonylag hamar összeköltöztünk, egy év múlva pedig Párizsban, az Eiffel-toronyban megkértem a kezét. Előtte természetesen kértem apósom áldását.

Cívishír: Micsoda romantika!

Rezes László: Végigizgultam az egészet, hiszen attól féltem, hogy a poggyászellenőrzéskor valahogy előkerül a gyűrű, és akkor oda a varázs. Az Eiffel-toronynál is motoztak, sikerült azt is megúsznom, majd fenn kértem egy-egy pohár pezsgőt, és előadtam a nagy jelenetet. Majdnem tökéletes volt.

Cívishír: Majdnem???

Rezes László: Nem térdeltem le. Terveztem, de olyan sokan voltak a torony éttermében, hogy letettem róla. Ezt a mai napig hallom…

Cívishír: A feleséged két gyerek után is versenysúlyban van…

Rezes László: Szerencsés alkat, nem hízékony, de azért sokat ad magára, vagyis ma is sokat mozog. Egyébként vettem a lapot, értem a célzást: én azért nem vagyok már versenysúlyban, mert ő jól főz.

Cívishír: Cézársalátát vagy sült csülköt?

Rezes László: Mindent jól készít el. Ma éppen salátát ettünk, amit én kértem, mert kell egy kis pihenő néha. Egyébként húst hússal eszem. Húsz éven keresztül diétáznom kellett, sosem ehettem azt, mint a többi játékos, mert nekem mindig vigyáznom kellett a súlyomra. Jó érzés, hogy most nem kell rettegni a mérlegtől.

Cívishír: Ha már a kulináris élvezeteknél tartunk: sör, bor vagy pálinka?

Rezes László: Sör.

Cívishír: Jár neked az ingyentaxi, ha már apósodé a legnagyobb taxitársaság Debrecenben?

Rezes László: Nem jár, de nem is igénylem, én a szolgáltatást – például azt, ha elvisz valaki A-ból B-be – mindig kifizetem. 

Cívishír: Ha a fiad futballista akar lenni, egyengeted az útját? Vagy legyen inkább orvos, ügyvéd, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász?

Rezes László: Bármit választ, támogatni fogom, de ha csak rajtam múlna, a gyerekeimet nem tenném ki annak, amin én átmentem. Keresem a szavakat, hogy fogalmazzam meg. Nehéz kifejteni, megérteni egy kívülállónak, de megpróbálom.

Cívishír: Edzői babérokra miért nem törsz?

Rezes László: Van C-licenszes edzői papírom, de már annak megszerzésekor tudtam, hogy belőlem sosem lesz utánpótlásedző. Vizsga gyanánt ugyanis tartani kellett egy edzést tizenöt kisgyereknek. Az egyik jobbra futott, a másik balra, a harmadik előre, a negyedik hátra, az ötödiknek pisilnie, a hatodiknak kakálnia kellett. Nekem ez túl sok. Van otthon két gyerekem, annyi pont elég.

Cívishír: Tisza Tibor, a sógorod pontosan gyerekkel foglalkozik, vagyis nekik tart egyéni képzést.

Rezes László: Rendkívül szimpatikus és fontos, amit csinál. Ő egy különleges technikai képességű játékos volt, tőle igazán lehet mit tanulni. Ha a fiam esetleg futballra adja a fejét, örülnék, sőt megtiszteltetésnek venném, ha ő is foglalkozna vele.

Civishír: A fiad nyaggat már, hogy vidd Loki-meccsre?

Rezes László: Egyre többet focizik, stoplisban jár otthon, de még négyévesen, azt hiszem, nem érett arra, hogy két óráig ülve maradjon a stadionban. Tavaly kimentünk egy DEAC-meccsre, megvettünk minden nassolnivalót és innivalót, majd felültük a lelátóra. Nyolc percet bírt ki, haza kellett mennünk. Ha nagyobb lesz, boldogan viszem majd ki meccsekre. Most azért nyaggat, hogy vigyem Tibihez edzésre.

Cívishír: Láttam a múltkor a lányodat tökéletes cigánykereket vetni. Ebből arra következtetek, hogy ő az anyja sportját választotta.

Rezes László: A kislányom ugyanoda jár most, ahová a feleségem járt gyerekként, és ugyanaz a néni, Kovácsné Laurinyecz Julika az edzője. Ügyes – mi mást mondhatnék?

Cívishír: Jókora csavar kell az életben ahhoz, hogy egy focistából építkezési vállalkozó legyen. Betonoztál egyáltalán korábban?

Rezes László: Amíg fociztam, sosem fordult meg a fejemben, hogy én építkezési vállalkozó leszek, de kaptam egy jó lehetőséget a legjobb barátom által, és belevágtam. Korábban nem betonoztam, falat sem raktam, de azóta már mindent próbáltam, és ahhoz képest, hogy honnan indultam, sokat fejlődtem, bár tudom, hogy még rengeteget kell tanulnom az építőipar rejtelmeiből.

Cívishír: Megy az ipar Debrecenben?

Rezes László: Hála a jóistennek, nekünk folyamatosan van munkánk. Negyedik éve csöppentem bele az építőiparba, és azóta egyszer álltunk le két hétre az egyik télen. Most egyébként nem túl fényes a helyzet. Tüzépeken gyakran megfordulok, panaszkodnak a forgalomcsökkenés miatt. Kevesebb az állami beruházás, a nagy cégek most rámennek a kisebb megrendelésekre, vagyis a kicsiktől elveszik a munkát. Nekem szerencsére nincs okom panaszkodni, most – egyebek mellett – a Hódos Imre-sportcsarnok külső szigetelését és homlokzatfestését végezzük.

Cívishír: Az építőiparban mi a siker titka?

Rezes László: A kapcsolatok és a minőségi munka. De hiába jó a munkád, ha nincs kapcsolatod.

Cívishír: A gőzt hogyan ereszted ki?

Rezes László: A régi csapattársakkal járunk össze, legutóbb például Nagy Zoliéknál voltunk családostul. Balás Gergő a szomszédom, az egyik legjobb barátom, vele is gyakran beszélgetek. Nekem a legjobb kikapcsolódás egyébként az, ha otthon a gyerekeimmel játszom.

Cívishír: Azt hittem, a kispályás focit is említed…

Rezes László: A kispályás focit nagyon szeretem. Mindig is szerettem. Aktív nagypályásként is rendszeresen kispályáztunk a csapattársakkal. Royal Casino néven rengeteg tornát vettünk részt, és akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer majd a Cívishír-Koroknai Autósiskola csapatában együtt játszom olyan régi ecuadorosokkal, mint Nagy István vagy Nagy Szabolcs. Akkoriban nem túlságosan kedveltük egymást, hiszen ádáz ellenfelek voltunk, de most kellemes csalódás ért. Ma már nem tudnék róluk semmi rosszat mondani.

Cívishír: Tíz év múlva milyennek szeretnéd látni magad?

Rezes László:

Cívishír: Bakancslistád van?

Rezes László: Láttam a nászutunkon, Dominikán a napot felkelni a tengerből. Szeretném látni a lemenő napot is a tengerben, csak ahhoz el kell menni valamelyik nyugati partra. Lehet, hogy ott majd letérdelek a feleségem előtt, vagyis bepótolom azt, amit Párizsban elmulasztottam.

Cívishír: Debrecenben mi a jó neked, és mi a rossz?

Rezes László: Majdnem minden jó. Itt a családom, a baráti társaságom, itt élek 16 éves korom óta, az összes utcasarkot ismerem. Mondhatnám, hogy lehetnének jobbak az utak, de ezzel együtt is szeretem a várost, és még az épülő gyárak miatt sem lázadok. A város gazdasági fejlődésének miért tennék keresztbe? Haladni kell a korral, ez az élet rendje. Azt természetesen nem szeretném, ha külföldi, közel- és távol-keleti vendégmunkások lepnék el Debrecent, és remélem, hogy minden híresztelés ellenére döntően majd magyar munkavállalók dolgoznak ezekben a gyárakban.

Cívishír: Van az a pénz, amiért elhagynád Debrecent?

Rezes László:

Civishír: Haladjunk a korral, ahogy mondod. Mi, magyarok miben változzunk a szebb jövő érdekében?

Rezes László: Boldogabbnak kéne lennünk. A magyarok szeretnek aggódni mindenért, olyanért is, amiért teljesen felesleges, mert nem rajtunk múlik. Azon kéne változtatni, ami rajtunk múlik. Például a panaszkodás helyett örülni kéne minden apró örömnek, de erre nincs recept, vagy szérum, ezt mindenkinek magának kell megtalálnia.