A régi Debrecen Nagydíjakról sztorizgatott a helyi salakmotorozás két veteránja

Közeledünk a salakmotorozás magyar ünnepéhez, azaz a Debrecen Nagydíjhoz. Az augusztus 20-án, vasárnap 16 órától a Perényi Pál Salakmotor Stadionban megrendezendő nemzetközi viadal immár a 48. lesz a sorban. Hazánk legnagyobb tradíciójú salakmotoros meghívásos viadalának meghatározó alakja Adorján Zoltán és Tihanyi Sándor, így nem véletlen, hogy a sportág élő legendái a Salakszórók podcastjában sztoriztak a Debrecen Nagydíjról.

Időrendben haladva, természetesen a kezdetekről mesélt a magyar salakmotorozás két ikonikus alakja.

Adorján Zoltán: – Amikor kezdtem a pályafutásomat, nagyon nehéz volt bekerülni az augusztus 20-ai mezőnybe. Anno Debrecenben 13-14 versenyző volt, s nemcsak hazaiak indultak a nagydíjon, hanem jöttek Miskolcról, Szegedről, Nyíregyházáról, így nagyjából négy debreceni motoros vehetett részt a viadalon, s így fiatalként nagyon nehéz volt felkerülni a startlistára. Mindig az előző versenyek, illetve az edzések alapján választották ki, hogy kik motorozhattak augusztus 20-án. Óriási megtiszteltetés volt a részvétel, amiért harcolni kellett. Amikor fiatalként indulhattam a Debrecen Nagydíjon, abban az időben miskolci hegemónia volt, Sziráczki, Mészáros, Szőke, Jakab uralta a sportágat, ők vitték a vállukon a hazai motorsportot. S természetesen Debrecennek is megvoltak a nagy versenyzői, például Oreskó, Tamcsu, Baksán. Tehát volt kikkel megküzdenünk azért, hogy ott lehessünk a startlistán, számomra már az is felért egyfajta győzelemmel, hogy elindulhattam a versenyen. Akkoriban a külföldiek is meghatározók voltak, sokáig nem is nyert magyar, hiszen az NDK-s, csehszlovák, jugoszláv, szovjet, lengyel versenyzők is olyan jól motoroztak, hogy bérelt helyük volt a dobogón.

Tihanyi Sándor: – Bevallom, pontosan nem emlékszem, mikor indultam először a Debrecen Nagydíjon, de azt tudom, óriási élményt jelentett, ha egy-két skalpot begyűjtöttünk. Amikor még a Nagyerdei Stadionban voltak a versenyek, akkor gyerekként a mellettem lévő fiatalemberrel a lelátók melletti bozótosban játszottunk. S már akkor azt mondtuk, milyen jó lenne, ha mindketten egyszerre bevonulhatnánk a Debrecen Nagydíjra. Végül ez megtörtént, nem egyszer, nem kétszer, sőt megélhettük, hogy akkora tömeg gyűlt össze, hogy be kellett zárni a kapukat, mert már többen nem fértek el a lelátón. Nem egyszer előfordult, hogy tömött sorokban, még a lépcsőn is álltak, ilyen körülmények között hatalmas élmény volt bevonulni a verseny előtt.

Nem ment Nielsen ellen

Adorján összesen tizenkétszer diadalmaskodott a Debrecen Nagydíjon, ebből nyolcszor maximális pontszámmal. Ennek a menetelésnek főként Tihanyi a kárvallottja, aki majdnem minden egyes versenyen ott állt a dobogón Adorján mellett – csak az emelvény valamelyik alacsonyabb fokán. Ezt a helyzetet Subi már megszokhatta az országos bajnokikon, mert egyszerűen Adorján szinte mindent vitt.

Tihanyi Sándor: – Minden egyes alkalommal vissza akartam neki vágni, mert egyszerűen nem hittem el, hogy legyőzhetetlen. A depóban pedig püföltem, ütöttem-vágtam, hátha lesántul, de nem jött össze. (Nevet.) Nem volt könnyű feldolgozni, hogy nekem csak a dobogó második, vagy harmadik foka jut, bár az is óriási élményt jelentett. Mondjuk az elején, amikor még kopasz voltam, akkor sokat számított, hogy „odapiszkáltam” a két Zolinak, hiszen két évvel hamarabb kezdtek motorozni. Bevallom, idővel kezdtem megszokni, hogy nekem ez jutott:

Adorján még aktív versenyzőként nyilatkozta, hogy a szurkolók számára a Debrecen Nagydíj nagyobb jelentőséggel bírt, mint az országos bajnokság versenyei.

Adorján Zoltán: – A magyar bajnoki mindig egy sorozat volt, több versenyből állt, a Debrecen Nagydíj pedig egy viadalt jelentett, így nem kellett figyelemmel követni a fordulókat, csakis egyetlen derbire kellett koncentrálni. Ráadásul huszadikán tömött lelátók, tízezer ember előtt, nagyszerű hangulatban motorozhattunk – még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok. A „kemény mag” persze az ob-n és a Debrecen Nagydíjon is ott volt, de augusztus 20-án sokkal többen ültek a lelátókon, s ők ezt a remek hangulatot, illetve a győztes nevét megőrizték maguknak – legalább egy évig.

A Debrecen Nagydíj történetében 1990 egy fontos dátum. Kinek mi jut eszébe róla?

Tihanyi Sándor: – Hans Nielsen! Mindenképpen szerettük volna megszerezni a skalpját, de ez nem jött össze, mert maximális pontszámmal nyert. Akkor már sorozatban nyertük Zolival huszadikát, s szerettük volna hazai pályán megmutatni, hogy képesek vagyunk legyőzni a dán világklasszist, aki nem mellesleg a példaképem volt. Emlékszem, reggel úgy keltem, hogy na, majd most megmutatom, ami a csövön kifér, úgy fogom húzni! Természetesen telt ház volt, de később kezdődött a verseny, mert a virágkarneváli forgalom miatt Nielsenre várni kellett. Aztán hiába a fogadkozás, Nielsen állhatott fel a dobogó legfelső fokára, mert minden futamát magabiztosan nyerte, de ettől függetlenül óriási élmény volt a verseny. Bár megszakította a sorozatunkat, ez nem vette el a kedvünket, hiszen mégiscsak egy többszörös világbajnok győzött le bennünket.

Adorján Zoltán: – Subi azt mondta, nem volt gond, hogy megvert bennünket. Bevallom, engem teljesen letaglózott, s ez ne hangozzon nagyképűségnek. Volt szerencsém sokat motorozni Nielsennel, s hála istennek, sokszor, mondjuk tíz alkalomból négyszer megvertem. Legyőztem a Bajnokok Kupáján, megvertem a hazai pályáján Lublinban, utána az én pályámon Rzeszówban, elkaptam a búcsúversenyén Wiener Neustadtban. Mind-mind külföldön történt, éppen ezért szerettem volna hazai környezetben, magyar szurkolók előtt is levadászni a skalpját.

A nyolcvanas években 10-13 ezer ember előtt rendezték a Debrecen Nagydíjakat, majd 1990-ben volt az utolsó telt házas verseny. A következő évben viszont „már csak” ötezren voltak kíváncsiak a meghívásos viadalra.

Adorján Zoltán: – Aki két lábbal a földön állt és nyitott szemmel járkált, az tudja, hogy a hétköznapok változtak meg az embereknél. Nehezebb volt előteremteni az anyagiakat arra, hogy egy család kijöjjön a versenyre. Szerintem közrejátszott ez is. A tősgyökeres szurkolók kijártak, de nem mindenki engedhette meg magának, hogy X forintért jegyet vegyen a családnak.

A bukások lélektana

Stílszerűnek tűnhet, hogy amikor Adorján 1999-ben megnyerte az utolsó nagydíjat, akkor Tihanyi is a dobogón állt. Viszont Subi – aki összesen háromszor diadalmaskodott augusztus 20-án – 2003-ban egy különleges, kieséses szisztémájú derbin bizonyult a legjobbnak. A verseny sajnos nemcsak erről maradt emlékezetes, hanem egy borzalmas bukásról is: Piotr Winiarz egy ütközés után a palánkba csapódott (akkor még nem volt légpalánk), s olyan súlyosan megsérült, hogy az életéért küzdöttek az orvosok a Kenézyben. (Végül a rzeszówi versenyző túlélte az agyi sérülést, bár teljesen nem tudott felépülni belőle.)

Tihanyi Sándor: – Rémlik valami a lebonyolításról, de szegény Winiarz balesete sokkal jobban megmaradt bennem. Hogy mennyire befolyásolta a versenyzésemet, ha láttam egy bukást? Annak idején, amikor elkezdtem ezt a gyönyörű sportágat, a faterom azt mondta: ne nézzem mások futamát. Meg lehet nézni az első két futamot, hogy lássam a pálya állapotát, illetve a versenybíró miként indítja a startszalagot, de a versenyt ne nézzem. Éppen azért, hogy ne lássak bukást, mert nincs olyan ember, akit az ne zaklatna fel. Ezt a tanácsot megfogadtam, nem néztem a futamokat, helyette bent ültem a boxomban, vagy másokkal beszélgettem. Sok versenyző, ha van egy bukás, akkor odamegy a mentőhöz, megnézni a sérültet. Én, ha odamentem volna, akkor csakis egy emberhez, Zolihoz. Visszatérve Winiarzhoz: nem láttam a bukást, de bementem hozzá a kórházba, hiszen jól ismertük, rajtunk nőtt fel Rzeszówban.

Adorján Zoltán: – Én mindig szerettem nézni a futamokat, ezáltal tájékozódni arról, hogyan alakul a pálya, mit kell változtatni a beállításokon. Ez régen is fontos volt, manapság meg pláne. Viszont minden mást – így a bukásokat is – megpróbáltam kizárni az életemből, csakis a versenyre koncentráltam. Erre jó példa, hogy egy viadal előtt még a saját feleségem mellett is elsétáltam a lelátón. Az eséseknél is így volt, nem gondoltam bele a következményekbe.

Tihanyi Sándor: – Valóban, én kértem, hadd búcsúzzam el a szurkolóktól, megyek egy kört és integetek. Na, ebből az lett, hogy a lufi tövéből integettem… Az utolsó futamban öt magyar ment a nagydíjért, Tabaka, Magosi, Benkő, Kovács és én. Nem tagadom, már el voltam fáradva, amikor az utolsó kör megkezdésekor, a befordulóban hibáztam egy hatalmasat, ezt még kifogtam, de majd kanyar középen kaptam egy lökést, ami megindított, s rácsúsztam a palánkra. A lufipalánk rosszul volt bezárva, s lényegében nullára megálltam. Érdekes, hogy a motoromnak semmi baja nem lett, nekem viszont ami addig nem volt eltörve, az minden eltört. Emlékezetes verseny volt: az utolsó verseny utolsó futamának utolsó körében buktam.

Adorján Zoltán: – Megmutattad, hogy kemény vagy!

Tihanyi Sándor: – Fogalmazzunk úgy, hogy Tihanyi módjára búcsúztam el.

Amióta a SpeedWolf Debrecen üzemelteti a debreceni salakstadiont, évről évre igazi világsztárokat láthat a nagyérdemű a nagydíjon. 2019 óta többek között a világbajnok Jason Doyle, illetve olyan jelenlegi, vagy egykori Grand Prix-menők is megfordultak a Gázvezeték utcában, mint Matej Zagar, Bjarne Pedersen, Peter Kildemand és Niels Kristian Iversen. Mennyit segít a sportágnak, hogy ilyen magasan kvalifikált versenyzőkkel találkozhatott a debreceni közönség?

Tihanyi Sándor: – A hazai közönségnek el kell fogadnia, hogy jelenleg a magyar versenyzők nem szólhatnak bele a dobogós helyezések sorsába, viszont neves versenyzőkkel láthatnak jó versenyt. Jelenleg ezt az időszakot éljük, bízzunk benne, hogy egyszer változik a helyzet. Most olyan versenyzőknek szurkolhat a közönség, akiket eddig csak a tévében láthatott, sőt autogramot is kérhet tőlük.

Adorján Zoltán: – Több szempontból is nagyon okos, pozitív, amit Baráth Norbiék csinálnak. Egyrészről életben tartják a sportágat, s ezt az egészet a nézőkért csinálják. Nagyon jó ötlet, hogy olyan versenyzőket hívnak meg, akiknek a nevük hallatán felkapják a fejüket a nézők, s testközelből csodálhatnak. Szerintem azok a fiatalok, akik figyelemmel követik a salakmotorozást, s látják, hogy ezek a versenyzők idejönnek, sokat tanulhatnak tőlük. Azok a srácok, akik elkezdtek a SpeedWolfnál motorozni, s látják a sztárokat, legközelebb sokkal nagyobb ambícióval ülnek fel a motorra. Azt azért tudni kell, hogy ezek a pilóták nagyon nagy pénzekért jönnek el, s ezt az anyagi hátteret elő kell teremteni, amiért le a kalappal a SpeedWolf előtt. Azt gondolom, ha nem így tennék a dolgukat, ásnák a sírját a salakmotorozásnak.

Tihanyi Sándor: – Nem szeretném lelőni a poént, de bízunk benne, hogy nyomat hagy majd az emberekben, ami ott történik majd.

Adorján Zoltán: – Ennél többet ne is áruljunk el, csak annyit, hogy érdemes lesz kilátogatni, mert ilyen dologra még nem nagyon volt példa a salakmotorozás történetében.