A sírdogáló ütköző ember és a szerényen magát Barcelona-szintű játékosnak gondoló lusta óriás – emlékeztek még ezekre a DVSC-légiósokra?

Egy új cikksorozatot indítottunk a Haonon, mely a DVSC olyan korábbi  korábbi idegenlégiósairól szól, akik a képességeik, vagy netán a körülmények áldozataként nem biztos, hogy mély nyomokat hagytak a Loki drukkereiben. A nyitó epizódban Roguy Meyé, Eugéne Salami, Vjatseslav Zahovaiko és Mamadou Wagué debreceni szerepvállalását jártuk körbe, a mostani, második alkalommal  pedig két játékosra fókuszálunk, igyekezvén olyan részleteket is az olvasók elé tárni, ami nem biztos, hogy akkoriban napvilágot láthatott volna.

Hopp-hopp

Első alanyunk Zoran Djurisics, az elvileg remek felépítésű középcsatár, akit 1997 tavaszán, szezon közben igazolt a Lokomotív Dél-Koreából. Csak azért elvileg remek felépítésű, mert a 191 cm magas, akkor 26 éves szerb a munkát kevésbé, ellenben a hasát nagyon szerette, ebből kitalálható, hogy az ázsiaiak sem a túledzettség okán bontottak vele szerződést.

A DVSC-ben másfél idény alatt 29 meccsen 11 gólt szerző támadó a Csepel elleni idegenbeli bajnokin mutatkozott be piros-fehérben, javarészt kezdőként számított rá Herczeg András vezetőedző. A Ferencváros elleni idegenbeli bajnokin éppen pont nem, ott a második félidőben vetette be Bandibá, és bizony felhördült a Üllői út népe, amikor az addig a kapu mögött melegítő Djurisics elkezdett trappolni a vendégkispad irányába. A pálya széli riporter, Máté Pál, aki nagyjából hősünk hónaljáig érhetett, valahogy így konferálta fel a cserét:  „...és beáll a Debrecenbe Zoran Djurisics, a szerb óriás!”

Játszani Barcelona

Djurisics kedvelte, ha nála volt a labda, de még jobban imádta, ha azért egy lépést sem kellett tennie, hanem ráívelték akár a lábára, akár a mellkasára. A legenda szerint egy alkalommal a klub egyik akkori vezetője azt mondta a játékosnak, hogy „Zoran, hopp-hopp, futni kéne!”, mire a csatár tört angolsággal annyit válaszolt:

Az viszont nem legenda, mert a szerző saját szemével látta, amikor a játékos egy Siófok–Loki bajnokin (amelyre nem nevezték) az első félidőben előbb egy öngyújtóval (biztos nem a sajátja volt, hanem egy ismerősé...) próbálta megdobni a partjelzőt a lelátóról, majd a szünetben vígan állt sorban egy kis frissítőért a hazai szurkolók között. Miután megkapta a rendelést, a „Zoran, hopp-hopp!” köszöntésre széles mosollyal emelte meg üdvözlésül a két korsó sört, amivel valószínűleg a szomját igyekezett oltani a nagy melegben. Ilyen játékos és ember volt Zoran Djurisics, aki egy fél idényt még a Videoton drukkereit is boldogította, majd onnan Szerbián át Izraelbe vezetett az útja, hogy aztán hazájában fejezze be kalandos pályafutást.

Sokszoros válogatott

A második felelevenített futballista a nagy reményekkel igazolt, gaboni Thierry Issiémou. Az akkor 23 éves védekező középpályást átigazolási díj nélkül, külhoni menedzserirodák közbenjárásával szerezte meg a klub. Papírja szerint addigra már 30-szor szerepelt a nyugat-afrikai ország válogatottjában, 19 éves sem volt, amikor először magára öltötte a kontinens törpéi között számon tartott nemzeti együttes, a „párducok” mezét. A 2006-os vb-selejtezőkön három gólt szerzett az Angola, Nigéria és Zimbabwe mögött, illetve Algéria és Ruanda előtt végző nemzeti csapatban, találatai (Angola, Nigéria és Zimbabwe ellen) valamennyi esetben pontot értek csapatának. 

Keserves arccal

A játékos 2006 decemberében (vagy 2007 január?) érkezett próbajátékra Debrecenbe, így természetesen edzőmeccsen is bevetették. Tél lévén abban az időszakban az Oláh Gábor utcai komplexum műfüves pályáján játszotta a felkészülési mérkőzéseit a Loki, így Issiémou is ott csillogtathatta meg tudását. A ködös emlékek – a meccsen is az volt – alapján tisztességgel kergette is az aktuális ellenfelet, szerelni ugyan nem igazán tudta, de ami a képességeiből tellett, azt megpróbálta kihozni a 90 perc során. A lefújás után Dankó Mihály masszőr arra lett figyelmes, hogy a játékos keserves arccal, jajongva gubbaszt a kerítés mellett. Odament hozzá, hogy megnézze mi a helyzet, ekkor derült ki, a focista éppen sírdogált, a mi a baj kérdésre elpanaszolta, fáj a lába. Dankó Misi azt hitte, valami komoly a gond,

A derék gaboninak védekező középpályásként az lett volna az egyik fő feladata, hogy ha kell, keményen lépjen oda az ellenfél játékosainak. Ehhez képest már szinte az első alkalommal nehezen viselte a fizikai fájdalmat, ami előrevetítette, elképzelhető, hogy sok sót nem fog megenni a Vasutasnál. Így is lett, Debrecenben összesen négyszer kapott lehetőséget az első csapatban, majd sikerült elpasszolni a Vasasnak, de ott sem váltotta meg a világot a neki jutó egy bajnokin. A statisztikák alapján a vasgyáriak aztán lengyel barátainkra tudták rátukmálni, majd Tunéziában ejtette ámulatba helyi futballbarátokat, hogy végül hazájában tegyen pontot a karrierjére.