Szibériai oroszként Kijevben született, szapporói hős, és most a Debrecen sikeréért küzd

Jégkorongos berkekben ismert a sztori, de többen élnek azon kívül, ezért avassuk be őket abba, hogy Kijevből miként vezetett az utad Magyarországra? 

Akkor talán kezdjük ott, hogy miként vezetett az utam, vagyis a szüleim útja Kijevbe. Ők ugyanis Szibériából származnak, édesanyám Novoszibirszkből, édesapám pedig egy Novoszibirszk melletti kisvárosból. Nekem csak annyi közöm van Kijevhez, hogy ott születtem, mert akkoriban édesapám a Szokol Kijev csapatában játszott. A húgom például Jászberényben született, mert édesapám akkor ide jött levezetni. 

Levezetés gyanánt meg is nyerte a Lehellel a magyar bajnokságot 1989/90-ben, no de azt mindenképpen jegyezzük meg, hogy a Szokol Kijev a szovjet első ligában szerepelt, amely akkoriban, a nyolcvanas években NHL-erősségűnek számított… 

Így van, és még ebben a ligában is meghatározó csapat volt, 1986-ban például harmadik helyen végzett. 

Magyarország végállomás? 

Igen, itt élnek a szüleim is azóta, a húgom jelenleg külföldön dolgozik, és évente csak két-három hetet tölt itthon, de remélem, hamarosan hazaköltözik, mert már ő sem túl fiatal, ideje lenne megállapodni. 

Beilleszkedni gyerekfejjel nem lehetett egyszerű, igaz? 

Tízéves voltam, amikor a család végleg Magyarországra költözött, addig jobbára ingáztunk Jászberény, majd később Székesfehérvár és Kijev között. Kezdetben egy budapesti orosz iskolába jártam a nyelv miatt, és két év után kerültem át magyar iskolába. Az a váltás megviselt, de szerencsére már csak egy régi emlék. 

Immár jóval többet éltél itt, mint Kijevben. Magyar identitásúnak érzed magad? 

Érdekes az kérdés, néha foglalkoztat, és mindig arra jutok, hogy az identitásom keletről hoztam, ami teljesen más, mint a nyugat-európai. Ezzel együtt nem tudom elképzelni azt, hogy máshol éljek, nekem Magyarország az otthonom. 

Miben más a keleti, mint a nyugati? 

A gyerekek neveltetése, ez által pedig a gyerek viselkedése, mentalitása teljesen más. Nekem ez okozott leginkább gondot, amikor magyar iskolába kerültem át. Az orosz iskolában ha valaki hülyeséget csinált, mindenki kiállt mellette. Nem akadt soha senki, aki beköpte a másikat, együtt vittük el a balhét, és még a nyarakat is együtt töltöttük. Nem csak oroszok jártak oda, hanem más nemzetiségűek is az egykori Szovjetunió tagállamaiból. Mintha egy nagy keleti család lettünk volna. A magyar iskolában azzal szembesültem, hogy mindenki csak a saját érdekét nézi, nincs összetartás, és időnként még hátba is szúrnak. 

Akkor a jót feladtad a rosszért? 

A családunk Székesfehérváron élt, én pedig két évig ingáztam Budapestre. Egy héten egyszer tudtam hazaérni délután fél négyre, a többi napon öt-hat órakor estem be az ajtón, és még utána mentem edzésre. Meglehetősen fárasztó volt ez, váltanom kellett. Azért tudok jót is mondani a fehérvári iskoláról: remek tanárokhoz volt szerencsém, többen beszéltek oroszul, támogatták a sportoló diákokat. A testnevelés-biológia tanáromnál, egy neves rádióriporternél például eleinte oroszul felelhettem. Aztán viszonylag hamar megtanultam jól magyarul, talán a nyelvérzékemnek köszönhetően. 

A hokira mikor tettél fel mindent? 

Amikor az első felkészülést végig csináltam a fehérvári felnőtt csapattal. Ugyan már jóval korábban, 16 éves koromban bemutatkoztam egy Szeged elleni bajnokin, de ebben a korban még nem a jégkorong volt az első az életemben, csak szerettem edzésre járni, és jól is ment a játék. Amikor már a felnőtt csapat teljes jogú tagja lettem, akkor szembesültem, hogy ez más világ. Óriási volt a szakadék az ifi és a felnőtt csapat között. Akkoriban nem volt tartalékcsapat, de még U21-es bajnokság sem, mint most. Az akkori fehérvári edző, Jan Jasko egy nagyon keménykezű tréner volt, és azt gondoltam, hogy ha nála végig tudtam csinálni egy felkészülést, akkor nekem ezzel érdemes lenne foglalkoznom. 

Akkoriban Palkovics és Ocskay már szárnyaltak a Fehérvárban és a válogatottban, nagy konkurenciaharc zajlott a Volánnál? 

Számomra nem ők jelentették a problémát, hanem az ukrán útlevelem, azaz légiósnak számítottam, és nehéz lett volna 18 évesen egy ereje teljében lévő harmincéves oroszt vagy szlovákot kiszorítani, akit éppen azért szerződtetnek, hogy a hátán vigye a csapatot. Így a több játéklehetőség érdekében a Ferencvárosba igazoltam, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen második sorosként végigjátszottam a szezont, és egyszer megvertük a Fehérvárt is. Remek tanulóévet jelentett ez számomra, beleerősödtem a felnőtt mezőnybe, közben megkaptam a magyar állampolgárságot, és egy U20-as világbajnokságon még játszhattam is. Egy évet Dunaújvárosban is eltöltöttem, majd hosszabb időre visszatértem Fehérvárra. 

A hoki fénykorában a legmagasabb szinten űző édesapád milyen hatással volt a pályafutásodra. Kaptál hideget-meleget tőle? 

Eleinte minden meccs után rögtön megkaptam a leckét a hibáimból, mondhatni a legrosszabbkor, amikor az ember fáradt, pihenni, lehiggadni szeretne. Ebből hamar elegem lett, és megkértem, hogy vagy ne járjon a meccseimre, vagy várjunk egy napot a szakmázással, amikor már lehiggad az ember. 

Ez egy apa-fia kapcsolat rovására is mehet… 

Szerencsére nem ment, mert édesapám is hasonló habitusú, annak idején ugyanúgy élte meg a meccseket, vagy az arra való felkészülést, mint én, és megértette. 

A lelkedre vettél mindent, ami a pályán történik? 

Főleg azt, amikor hibáztam. Előfordult, hogy egy hétig is őrlődtem, amikor rólam kaptunk egy gólt. 

Szapporót hogyan élted meg? A magyar hokiválogatott 70 év után jutott ismét az élvonalba 2008-ban, miután veretlenül megnyerte a Dívizió I-es világbajnokságot Japánban. Rögtön el is neveztek benneteket szapporói hősöknek. 

Szapporó kétségtelenül sporttörténelmi sikert jelentett a magyar jégkorong számára, de számomra az egy nagyon nehéz, gyötrelmes szezon ajándéka volt. Kezdődött minden azzal, hogy a Fehérvárral akkor indultunk először az osztrák bázisú ligában, az EBEL-ben, és az első tizenhat meccset elvesztettük. Ez mindenkit nagyon megviselt, de aztán szerencsére megtört a jég, a szezon második fele már egész jól sikerült, és Szapporóban kerültük csúcsformába. Természetesen nemcsak mi, fehérváriak toltuk a válogatott szekerét, hanem a magyar bajnokságban játszók is. 

Úgy lettél hős fiatalon, hogy a véredet sem adtad, vagy igen? 

Nem emlékszem rá, hogy megsebesültem volna Szapporóban, tehát nem adtam a vérem 24 évesen ezért a címért. 

Szapporó után mi változott az életedben? 

Igazából semmi, hiszen ugyanúgy készültünk a következő szezonra, ugyanaz maradt minden. Hirtelen nem épült több jégpálya az országban, talán a siker hatására több gyerek kezdett el hokizni, de pontos számokról a szövetség tudna nyilatkozni. Mi, játékosok ugyanúgy küzdöttünk a csapatba kerülésért a klubjainkban és a válogatottban. 

A szapporói hősök időnként összejárnak ünnepelni, nosztalgiázni? 

Rendszeresen találkozunk, meghívnak válogatott-mérkőzésekre, ahol alkalmunk nyílik beszélgetni. Többen maradtunk edzőként a jégkorongban, Horváth András például csoporttársam az egyetemen, Tokaji Viktor éppen a helyemet vette át a fehérvári ifjúsági csapatnál, Kovács Csaba ugyanott sportigazgató, Ladányi Balázs az U20-as válogatott edzője, vele szakmai kapcsolat is összeköt, Kangyal Balázs az Erste Liga-rivális Budapesti Jégkorong Akadémia vezetőedzője, hogy csak néhány nevet említsek. Napi vagy heti szinten nem járunk össze, de azért természetesen mindenki tud mindenkiről. 

Apropó, egyetem! Mit tanulsz? 

A Testnevelési Egyetemen végzem az edzői szakot. Ez lett volna az utolsó évem, de a debreceni munka mellett nem tudtam bejárni, ezért halasztásra kényszerülök. A nehezén már túlvagyok, de három tantárggyal és a szakdolgozattal adós maradok ebben a tanévben. Ezt majd pótolnom kell a jövőben, túl sok energiát fektettem bele ahhoz, hogy most feladjam. 

Ha mérleget vonsz a játékoskarrieredből, merre billen a nyelve? 

Vegyes a kép. A vége lehetett volna szebb is, de mindenki emlékszik, hogy mi történt a DHK-val. Két évre írtam alá, a holtidényben műtéten estem át, jól sikerült a rehabilitáció, vártuk a felkészülés rajtját, ám egyszer közölték, hogy visszalép a csapat. Kaptam máshonnan ajánlatokat, de nem éreztem már a megfelelő motivációt. 

Debrecenben mi motivált volna? 

Az, hogy bajnokesélyes társaság jött össze a nevek alapján, legalábbis papíron. Egy jó szezonért még vállaltam volna minden fizikai fájdalmat. Kár, hogy nem valósult meg. 

Keserűen távoztál Debrecenből, mégis visszatértél! 

Semmi keserűséget nem éreztem a város iránt, a klubbal megtörtént az, ami, de túltettem magam rajta hamar. Meglepődtem, amikor a DEAC keresett. Nehéz egy magyar edzőnek Erste Liga-csapat élére kerülni. Óriási megtiszteltetésnek éreztem, nem sokáig gondolkoztam az ajánlaton. 

Nagy bátorság újonc edzőként egy szinte teljesen új csapat építésébe kezdeni… 

Éreztük, érezzük a feladat súlyát Berta Ákos barátommal, aki szintén újonc egy felnőtt csapat szakmai stábjában. Új alapokra helyezték a csapatot Debrecenben, tizenöt új játékos érkezett, tudtuk már az elején, hogy komoly meló vár ránk. 

Mi a legnehezebb az edzői munkában? 

Annak elfogadása, hogy egy játékos nem úgy gondolkodik, mint egy edző. Ezt a saját tapasztalatomból is tudom. Most, ezen az oldalon már értem, hogy a túloldalon a játékosok sokszor mit nem értenek. Ezért kell velük sokat beszélgetni, hogy egészében lássák át a folyamatot. 

Mutatkoznak már a fejlődés jelei, egy sokkal jobb arcát mutatja most a DEAC, mint a bajnokság első szakaszában… 

Tudom, hogy a debreceniek jobb eredményekhez szoktak az elmúlt években, de ennyi új játékosból nem egyszerű rögtön sikeres csapatot csinálni. A különböző klubokból érkező játékosok mind különböző egyéniség, egy másik játékrendszerből jöttek, és őket „egybe gyúrni” nem megy egyik napról a másikra. Nagy a rizikó a légiósok esetében az, hogy nem tudjuk, mennyi időt adjunk nekik a bizonyításra. Bonyolult kérdés ez, mert a légiós kiválasztásánál egyébként is számos szempontot kell mérlegelni. 

A legfontosabb szempont az anyagiak, gondolom. Bill Gates pénzéből egész jó csapatot lehetne építeni! 

Annyi nem is kéne hozzá! Komolyra fordítva: egy bizonyos keretből is lehet jó légiósokat szerződtetni. Számunkra a gondot a bajnokság elején az jelentette, hogy szeptemberre kártyavárként omlottunk össze, mert sorra dőltek ki a meghatározó játékosok sérülés miatt, az egyik rövidebb időre, a másik hónapokra. Erre nem lehet felkészülni. 

A vereségek megviselnek? 

Arytom Vaszjunyin: Nagyon! Még az is, ha edzésen egy-egy gyakorlat nem úgy megy, ahogy én azt szeretném. 

Olyankor meginog a saját magadba vetett bizalom? 

Nem, mert több vereséget is úgy szenvedtünk el, hogy csak egy kicsi hiányzott a mi sikerünkhöz, és a kezünkben volt az irányítás. Megtalálni azt a kicsit – ez nap mint nap kihívás elé állít, és tudom, hogy megtaláljuk! Amikor 10-2-re kikaptunk a Ferencvárostól, abban a balszerencse is vastagon benne volt. Az említett sérüléseken túl megpattanó korongok, potyagólok estek az első harmadban, és korán elment a meccs. Ez mindegyik csapattal megtörtént ebben az idényben, de velünk pont egy tévés meccsen, hogy ország-világ lássa. Ez a pech. 

Utána sikerült legyőzni egy jó meccsen ugyanazt a Ferencvárost. Abban is Fortuna keze volt benne? 

Nyilvánvalóan nem, hiszen azon a meccsen remekül játszottunk, csak azt mondom, hogy a sportban időnként előfordul olyan, hogy egyszerűen semmi sem jön össze. Ezt el kell fogadni, s mihamarabb túllépni rajta. 

Lehetnek vérmes reményeik a debreceni szurkolóknak a középszakaszt, majd a rájátszást illetően? 

Maradjunk a realitás talaján, nem mi vagyunk az esélyesek a négy közé jutásért, bárki is legyen az ellenfél, hiszen a hatodik helynél előrébb aligha végzünk a középszakasz után. Tulajdonképpen nagy jelentősége nincs is a középszakasznak, mert én nem látok nagy különbséget a Ferencváros, a Brassó és a Csíkszereda között, vélhetően ebből a trióból kerül ki a negyeddöntős ellenfelünk. A keretek alapján mindhárom esélyesebb, de természetesen nem feltartott kezekkel állunk majd ki. Én azt várom, hogy minden meccsen hatvan percig menjünk teljes erővel, vagyis a munka, amit elvégeztünk, ott megalkuvás nélkül jöjjön ki! Már eddig is bebizonyítottuk, hogy bárkit megverhetünk. 

Aki ekkora darálóban él, annak időnként ki kell engedni a gőzt. Neked mi nyújt kikapcsolódást, megnyugvást? 

Szaunázni járok, azt nagyon szeretem. De nemcsak én, hanem a játékosok is. Ha van egy szabadnapunk, akkor kimegyünk a Nagyerdőre lazulni. A kutyasétáltatás is kikapcsol, de járunk a városba kávézgatni, dartsozni, bowlingozni is. 

Ha már van egy kutyád, nem vagy magányos harcos! 

A párommal élek Debrecenben, az előző kapcsolatomból pedig született két gyerekem, egy fiam és egy lányom, akik Fehérváron élnek. Nehéz, hogy most távol vagyok tőlük, de amint tehetem, látogatom őket. 

Feltételezem, a fiadnak megvan írva a sorsa, azaz édesapja és a nagypapája örökébe kell lépnie… 

Mondhatjuk így is. Hamar, már óvodás korában megtanult korcsolyázni, de egy ideig a focira esküdött, amit maximálisan támogattam. Néhány hónap múlva azonban a jégpályán kötött ki. Most pedig él és hal a hokiért, rendkívül lelkes. Természetesen ebben is támogatom, de nem az a szülő vagyok, aki palánk mellől okoskodik. Amíg szereti, és nem megy a tanulás kárára, addig csinálja! 

Debrecenhez milyen érzelmek kötnek? 

A második otthonom, hiszen Fehérvár mellett tulajdonképpen sehol máshol nem laktam. Amikor a Ferencvárosban vagy a Dunaújvárosban jégkorongoztam, mindig Fehérvárról ingáztam. Debrecenben minden megvan, nyáron nagy nyüzsgés is, ugyanakkor nyugalomra is lel az ember. Debrecennek rendkívül színes a sportélete, hála a DEAC-nak is. Ma este például reményeim szerint kijutok a kosarasok meccsére. A kutya miatt gyakran kirándulunk is. 

Szenvedélyes kutyabarát vagy? 

Régen az voltam, de ma már nem. Egyébként Ladányi Balázs hatására váltam kutyagazdává, amikor Debrecenben játszottunk. Együtt is laktunk egy ideig, és neki akkor már volt kutyája. Egyáltalán nem gyerekként tekintünk a kutyára, mint sokan, nem főzünk rá külön, és nem is alszunk vele egy ágyban. A párommal szabályokat állítottunk fel, mi maradunk emberek, ők pedig kutyák. 

Kemény daráló az Erste Liga, hiszen négy és hónap alatt lejátszottatok 36 alapszakaszbeli meccset, és még ehhez jött az Újpest elleni kupapárharc. Más csapatsportágakban egész év alatt nem játszanak ennyit! Megterhelő lehet ez mentálisan és fizikailag egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy a sok utazás miatt ez a szakma nem éppen párkapcsolatbarát. 

Azt szokták mondani, a jó és a hosszú párkapcsolat a titka a távolság. Nálunk ez működik. Vicc nélkül: valóban sokat kell utazni, és mondjuk egy erdélyi túra, amikor öt nap alatt három meccset is játsszunk, sokszor éveket öregít az emberen. Más bajnokságokban, nagyobb országokban azonban még többet kell utazni. Ez a hoki velejárója, számunkra különösebb problémát maga az utazás nem okoz. Inkább az időhiány a gond. Nem jut elég idő pihenésre, regenerálódásra.