Kis híján az LGT-be a Szappanos utcáról

Debrecen - Úgy gondolta, hogy amit ő hall, azt mások is úgy hallják, ezért érvényesülni a fővárosba ment. Interjú Felkai Miklóssal, az Apostol és a Color együttes egykori, valamint a debreceni Lux együttes gitárosával.

Számomra az első debreceni együttes, amelyről a beatkorszakban tudomást szereztem, az a Kingstones. Imre bátyám osztálytársa volt az alapítója, Felkai Miklós, így azon kevesek közé tartozom, aki néhány éves hézagokkal ugyan, de gimnazista korától figyelemmel kísértem a pályafutását. Ráadásul Miki a hatvanas évek második felében abból a Fazekas-gimnáziumból került a Dienesbe, ahová az én osztályom útja vezetett az utóbbiból. (Jól tükrözi az akkori közoktatási kísérletezgetést, hogy Felkaiék végül a Landlerben érettségiztek le és szereztek autószerelő szakmát.) Ennyi évi ismeretség okán maradunk a tegeződés mellett.

Elfogódott laikusként, de zenészek véleményével megerősítve állítom, a világ bármelyik rockzenekarában, de a hazai legjobbakban mindenképpen tag lehettél volna, ehhez képest a leghíresebb együttes, ahol játszottál, a rocktól elég messze eső Apostol.

Felkai Miklós: Ez így van, így hozta a sors. Azért ebben is volt egy érdekesség, mert addig Chicagót, Blood, Sweat and Tearst játszott az együttes, mielőtt csatlakoztam volna hozzájuk, de éppen akinek a helyére kerültem, az énekes, Makrai Pali, vitte azt a vonalat. Egyébként nagyon jó zenészek alkották az Apostolt, csak a gitár nem kaphatott túl nagy szerepet, viszont velük jártam be a fél világot.

Miért mentél el Debrecenből, ahol akkor is nagyon pezsgő zenei élet részese lehettél, akár Magyarország Liverpooljának lehetett tekinteni a várost.

Felkai Miklós: Hallgatva a Komjáthy-féle Tánczenei koktélt, úgy éreztem, én is tudnék úgy játszani, mint a felvételeken gitározók. Azt gondoltam, azért vették fel velük, mert nincs náluk jobb, nosza, majd megmutatom, hogy én jobb vagyok. Hogy bizonyítani tudjak, ahhoz Budapestre kellett mennem, hiszen minden ott volt, a tévé, a rádió, a hanglemezgyár, ha érvényesülni akartam, csak ott tehettem meg.

Miért volt ez annyira fontos számodra? Mi vezérelt, miért akartad minden áron megmutatni, hogy jobb vagy?

Felkai Miklós: Semmiképpen nem a magamutogatás miatt, a habitusom éppen az ellenkezője, engem olykor kimondottan zavart a színpad, mert jobban szerettem gitározni, mint annak a megerősítését a közönség felé, hogy amit csinálok, az nekik szól, és milyen nagy örömöt okozok vele nekik. Olykor még akár flegmának is látszhattam, de ez nekem tetszett, hiszen ilyen volt a Creamben a kedvencem, Eric Clapton is, de említhettem Jimmy Page-et is a Led Zeppelinből. Aki a mimikájával akarja bizonyítani, hogy ő milyen jól játszik, az engem mindig taszított, inkább alkotni szerettem a színpadon, nem pedig begyakorolt figurákkal operálni. Persze van kivétel is, hiszen a másik kedvencem, Jimmy Hendrix felszántotta a színpadot, bukfencet vetett, meggyújtotta, összetörte a gitárját, ami mégsem ment a játéka rovására.

Ettől még kerülhettél volna az Apostolnál progresszívebb formációba is, hiszen a tudásod megvolt hozzá.

Felkai Miklós: Kezdetben talán a naivitásom gátolt meg ebben, mert meg voltam róla győződve, hogy mindenki úgy hallja a zenét, ahogyan én, így elég, ha jól játszom, és kinyílnak a kapuk. Rá kellett azonban jönnöm, hogy nem elég jónak lenni, azt valahogyan alá is kell támasztani. Igen ám, de amikor 1973-ban a vámospércsi amatőr fesztiválon nyertünk egy kislemezes felvételi lehetőséget a Lux­szal, és ehhez csináltunk egy nyolcszámos demófelvételt, melyen Pikó Sanyi dobolt, Makranczi Béla énekelt, Nagy Istók Zicsi basszolt, mert Tikász Sanyi éppen katonáskodott, a díjat felajánló Komjáthy György később figyelemre sem méltatott bennünket. Hiába vittem el a Rádióba a szalagot, a portáig jutottam, majd hetek múlva visszajött a csomag, hogy a címzett ismeretlen. Ekkor határoztam el végleg, hogy csak azért is megmutatom nekik, de ebben a Luxra nem számíthattam, mert addigra Pikó és Makranczi is megjárta Pestet, nekik nem jött be, és engem is le akartak beszélni róla.

Nem sikerült nekik, viszont neked sem azt a karriert befutni, amire joggal érezhetted képesnek magadat.

Felkai Miklós: Pikó a hatvanas évek végén dobolt a Volán együttesben, és többször emlegette a nevemet, mondván, a debreceni Felkás sokkal jobban gitározik, mint az övéké, érdemes lenne meghallgatniuk. Fel is mentem Pestre a kis Jolana gitárommal, hozzákezdtem játszani, erre minden tag kiment sörözni a büfébe, egyedül az énekes, Kalmus Józsi, akivel később együtt játszottunk a Felkai Jamben, hallgatott meg, és neki nagyon tetszett. Róla tudni kell, hogy markáns a véleménye, így 1974-ben, amikor az LGT-ből Barta Tamás Amerikába disszidált, felhívtam Presser Gábort egy meghallgatásért. Ő köszönte szépen, de már megegyeztek Jamessal, azaz Karácsony Jánossal, hívjam fel a Generált. Ők közölték, hogy James helyére már bevették Paczári Karcsit, de keressem meg a Syconort, s dőlt tovább lefelé a dominó. Ezzel még nincs vége, mert ugyanabban az évben az Astorral játszottunk a Járműjavítóban, ahol az LGT-ből Somló látott játszani. Azt később ő mondta el, hogy egyből hívta Pressert, és mondta, megtalálta Barta utódját, aki majdnem úgy néz ki, és eszméletlen jól gitározik. Presser látatlanban elutasította a felvetést, amit aztán később már bánt, amikor megismert, sajnálta, hogy nem voltam rámenősebb a próbajáték ügyében. Én a debreceni Szappanos utcáról, erőszakoskodjak az akkori legsikeresebb együttes vezetőjével? Az nem az én stílusom. A 30 éves vagyok című lemez felvételén találkoztunk 1975-ben, s attól kezdve másfél évig, nagyon sok időt töltöttünk együtt, rendszeresen jártam fel az édesanyjához is a Dob utcába.

Egy ilyen ismeretségből sem lehetett profitálni, ami magasabbra juttatott volna?

Felkai Miklós: Hová? A vezető zenekarok mind „megvoltak”. Akadt néhány feltörekvő, de vagy a stílusuk nem feküdt nekem, vagy nem voltam brancsbéli.

Azt ugyanis világosan megértettem, hogy más lett volna a helyzetem, ha Budapestre születek. Ott nagyrészt iskolatársak, baráti társaságok zenélgettek együtt, s a különböző tagcseréket is egymás között oldották meg, nem volt könnyű kívülről bekerülni közéjük, még ha jobb is voltál náluk, vagy éppen azért sem.

Az Apostol mégis bejött, bár – főleg a stílusváltás után – valószínűleg nem erre számítottál.

Felkai Miklós: A már említett Kalmus Józsi hívott fel 1974 novemberében, hogy az Apostol gitárost keres. A budai Várban volt a meghallgatás, mely alapján a következő év januárjától tag és hivatásos zenész lettem, ezért is készítettem tavaly a jubileumi lemezem Felkai III +40 címmel. Csak azután tudtam meg, hogy a Makrai Pali ment el, és áttértünk a Nehéz a boldogságtól búcsút venni stílusú dalokra, melyek tőlem távol álltak, de nagyon nagy népszerűséget hozott a zenekarnak. Azért persze próbáltunk mi játszani progresszívebb zenéket is, ahol a dob vagy a gitár nagyobb szerepet kapott, de akkor a közönség azon része, amely a másik stílust szerette, kiment a büfébe, amikor meg a langyos slágereket, akkor ez a fele. Így dönteni kellett, melyiké a jövő, s mi négyen – az általam beajánlott debreceni Gombos Géza is – kiléptünk az Apostolból 1979-ben.

Ezzel nem is jártál annyira rosszul, hiszen nyitva állt az út az akkoriban szárnyait bontogató Color együttes felé, melyben Lámer Emilt váltottad.

Felkai Miklós: A Bokor testvérek már egy évvel korábban hívtak, de akkor még nem akartam otthagyni az Apostolt, mert azt azért nem tagadhatom, jól kerestünk, és én abból éltem. Amikor 1979 novemberében mégis kiléptem, előbb újra összehoztuk Seicher Tibivel, Másik Jancsival és Majsai Gabival az Astort, de életképtelennek bizonyult, és 1980 nyarán jött a számomra a Color. Éppen az Új színek című lemez számain dolgoztak, melyek az amerikai west coast stílust idézték, és nagyon igényes muzsika volt. A címe is sokat elárult, olyan újdonságot hozott a magyar zenei palettán, amellyel sokra vihette volna a társaság, de különböző okok miatt nem futhatta be azt a pályát, amit megérdemelt volna.

Meddig juthatott volna a zenekar, ha 1982-ben a Bokor Attila, majd két év múlva testvérei, Gyula és Tibor nem disszidálnak Amerikába?

Felkai Miklós: Az Eddával párhuzamosan futott a Co­lor, amely inkább „értelmiségi” zenét játszott, emiatt lassabban, de szép karriert járhatott volna be. Az Új színek szinte minden száma szerepelt a slágerlistán, a Féltelek pedig csaknem fél éven át vezette a Petőfi Rádióét.

A Color felbomlása óta vetted át az irányítást a pályafutásod felett, hiszen attól kezdve te szervezed a különböző formációkat. Mennyire érzed magad ebben sikeresnek?

Felkai Miklós: Az első sokk után, mert még nekem sem szólt Gyuszi és Tibi a szándékáról, létrehoztam a Super Colort, de az nem jött be, nem tudtuk népszerűsíteni, pedig nem volt rosszabb sok akkori zenekarnál.

Annál sikeresebb lett 1986-ban a Petőfi Csarnokban az első gitárpárbaj, melyben Menyhárt Jancsi, Tátrai Tibi, Szűcs Antal Gabi, Bencsik Samu és Varga Jancsi vett még részt kétezer ember előtt. Ezt követte 2002-ben a második, melyben az előzőek közül Tátrai Tibusz és Szűcs Antal Gabi mellett Alapi István, Karácsony James és Závodi Jancsi „párbajozott” velem. Közte vendéglátóztam komphajón, és megalakítottam három formációt: az FF Mikit, a Felkai Blues Brotherst majd a Felkai Jamet. Ezekben azt játszhattam, amit szeretek, így elégedett vagyok, bár jó lenne egy kicsit vagyonosabbnak lenni, de a vendéglátózás is évente csak pár hónapig tartott, a többiben meg feléltük, amit kerestem.

Furcsa ezt hallani, annak tudatában, hogy ilyen gitártudással bárhol érvényesülhettél volna. Mi gátolt meg benne?

Felkai Miklós: Egyszerű lenne azt mondani, hogy nem tudom, de ha szembe nézek önmagammal, azt kell mondjam, valószínűleg a habitusommal van baj. Nem mindenkinek szimpatikusak az én megnyilvánulásaim: kötekedő, önfejű, nagyképű vagyok – a zenében, legalábbis ilyeneket szoktam visszahallani magamról. Ebből annyi biztosan igaz, hogy nem vagyok egy bratyizós, amit csinálok, azt maximális odaadással teszem, de nem fogom senki kedvéért megdicsérni azt, ami nem tetszik.

Jó példa erre, hogy a 80-as években a Kacsa Magazinnak keresetkiegészítésként írtam zenei kritikákat, s ebben például az Omega megkapta, hogy a koncertjükön több volt a füst, mint a zene. De nem úszta meg az Edda sem, mert furcsállottam, hogy a koncertjükön három gitár szól, és Pataky egyszerre két szólamban énekel, ami után Attila bejött a szerkesztőségbe, és csak annyit mondott: testvérem, igazad van. Összességében azért nem tettek túl jót nekem a kritikáim…

Bár az élvonalba sosem kerültél, az elmúlt negyven évedet a legjobb hazai zenészek közelében töltötted el. Számodra ez elég?

Felkai Miklós: Nekem a karriert azt jelenti, hogy például, ha Závodi jön velem szemben az utcán, nyugodtan a szemébe nézhetek, nem kell fölnéznem rá, vagy nem nézzük le egymást, mert mind a ketten tudjuk, mit ér a másik. Már a debreceni időszakban is erre vágytam, de ezt csak Budapesten érhettem el.

Nemrég jött ki a jubileumi CD-d, mi van még a tarsolyodban?

Felkai Miklós: Bár már 65 éves vagyok, igaz, csak 52-nek tartom magam, és még nagyon sok mindent meg akarok valósítani. Az egyik ilyen az elmúlt 40 évem egy koncertturnén, ahol a Lux, az Apostol, Color, a Felkai Jam és természetesen Presser Gábor lépne fel. Nem egyszerű mindenkit összehozni, ezért is húzódik, de remélem, még idén összejön. A másik egy nemzetközi gitárpárbaj, amelyre az omegás Molnár Gyurit is meg akarom hívni, de ez is még csak formálódik.

Ha párbajról beszélünk, a „kihívó” azért tisztában szokott lenni a képességeivel. Ezek szerint te is osztod azt a véleményt, hogy az elmúlt idők legjobb gitárosa vagy Magyarországon?

Felkai Miklós: Az semmiképpen nem szeretnék lenni. Jó nekem a legjobbak között, ugyanis az első mindig várhatja, mikor taszítja le valaki a trónról, s arra az érzésre egyáltalán nem vágyom, legyek csak én az elsők között…

- Égerházi Péter -

Névjegy: Felkai Miklós