A péket a kiflijéről ítéljük meg!

Debrecen - Lukács Laci amondó, 25 évente egyszer belefér, hogy bepillantást nyerjünk a kulisszák mögé.

Egy budapesti és egy debreceni díszbemutatót követően a múlt hét péntek óta DVD-n is kapható a Tankcsapda zenekar jubileumi, 25. esztendejét bemutató film, a „Három rohadék rockcsempész”. A cívisvárosi premiert követően Lévai Balázs rendezővel és a banda frontemberével, Lukács Lászlóval készített interjút a Hajdú-bihari Napló.

Balázs, elsőként az a kérdés merült föl bennem, hogy miként sikerült igazán közel kerülnöd a zenekarhoz?

Lévai Balázs: Egy ilyen filmet forgatni nyilván bizalmi kérdés, csak úgy tudtunk belevágni, hogy a fiúk tudták, bármit fölveszünk, azt nem akarom rossz célra fölhasználni. Pár éve szerepeltek a Dob+basszus című műsorban, akkor dolgoztam velük először. Vélhetően nem hagytam rossz emlékeket bennük. Megkerestem őket 2014-ben, hogy a Magyar Televízió számára készítenék egy kétrészes dokumentumfilmet a történetükről, az Örökké Tankot, akkor vetődött föl, hogy ez rendben is van, de a jelen legalább ugyanolyan érdekes mint a múlt, így a két alkotást elkezdtük párhuzamosan forgatni. A dokumentumfilm lement a tévében 2014 végén, a Három rohadék rockcsempészhez pedig annyi anyagot vettünk föl, hogy egészen mostanáig elhúzódott a bemutatója. A kérdésre a tényleges válasz: lépésről lépésre kerültem közel a srácokhoz, de ez nem ment azért túl egyszerűen. Nem vagyok egy hajdú-bihari csávó, tipikus pesti gyerek vagyok, de egy ponton rájöttek arra, hogy lehet bízni bennem és azokat az érdekeket fogom nézni, amelyek mindannyiunknak fontosak.

Fotó: Molnár Péter

Lukács László: Nyilván nem volt könnyű helyzetben először, hogy bemutasson közelről minket. Ugyanis mi egy vidéki rockzenekar vagyunk, és azt gondoljuk, hogy ha valaki szereti a Tankcsapdát, akkor szeresse azért, amilyen zenét csinál, amilyen koncerteket ad, amilyen lemezeket ad ki! Ne pedig azért, hogy valamilyen celebműsorban milyen jópofákat mondtunk, mert sosem voltunk ilyenek.

Ez a szemlélet olykor nem hátrányos a zenekar számára?

Lukács László: Egyáltalán nem, sőt kimondottan előnyére válik hosszútávon a bandának. Azt gondolom, hogy a péket a kiflijéről kell megítélni, a kovácsot a patkójáról és nem arról, hogy otthon mit csinál. Egy rockzenekart ítéljünk meg a dalairól, a színpadi produkciójáról! Az is igaz persze, hogy huszonöt év után (a film 2014-ben készült) úgy éreztük, itt az ideje, hogy egy kicsit bepillantást engedjünk abba a világunkba, amelyből eddig nem sokat láthattak a rajongóink. Ez huszonöt évente belefér.

Miben más ez a mostani film, mint az Örökké Tank?

Lévai Balázs: Az utóbbi gyakorlatilag egy tévéműsornak készült, volt benne narráció, összekötő- és magyarázó szöveg. Az egészet egy történelmi keretbe próbáltuk belehelyezni, elkezdődött 1989-ben és véget ért 2014-ben. A mostani műben nem magyarázunk el semmit, amit lát és hall a néző, az a valóság. Ez az a film, amely maximálisan a rajongókhoz szól. Ami még számomra érdekes volt, hogy ugye a backstage általában egy nagyon pici, kopár hely. Onnan kimész több tízezer ember elé, lenyomod a bulit, majd visszatérsz ebbe a nagyon kicsi, zárt térbe. Ez igen komoly két véglet, jól mutatja azt a zakatolást, amit egy zenész megél.

Picit vitatkoznék ezzel, hogy csak a rajongóknak szól a film, úgy vélem, mások számára is sok érdekességgel szolgál.

Lukács László: Amikor eldöntöttük, hogy készítünk egy ilyen típusú filmet a Tankcsapdáról, nem határoztuk meg, kiknek szóljon. Egyszerűen csak meg akartuk mutatni, hogy milyen ez a banda úgy általában, túl a „csillogáson”. Balázs azért mondta valószínűleg, hogy a rajongóknak készült a film, mert erre leginkább ők lesznek kíváncsiak. De egyébként én is azt gondolom, amit te, hogy nagyon sok olyan ember számára is érdekes vagy tanulságos lehet, aki nincs otthon a rockzenében.

A Tankcsapda jó ideje meghatározó tényező a magyar rockzenében, miként lehet mindig valami újat nyújtani a közönségnek és emellett megmaradni annak a Lukács Lacinak, aki mindig is voltál? Vagy ez csak úgy történik az emberrel?

Lukács László: Azért ennél átgondoltabb ez. A zenekar működésében mindig is volt egyfajta tudatosság, és egyfajta ösztönösség is. Az arányok időnként változnak. Kétségtelen az, hogy az utóbbi pár évben a tudatosság hangsúlyosabb, mint az elején volt. Ez annak a hozadéka, hogy most idősebbek vagyunk, mint a kezdetekkor. Például az ember huszonévesen többször berúg, mint negyvenvalahány évesen. Ha valaki megnézi ezt a filmet, az láthatja, hogy van benne egy csomó tudatosság, meg van egy csomó ösztönösség. Ez pontosan arról szól, amilyen a Tankcsapda manapság.

Fotó: Molnár Péter

Mi volt az, amire a zenészek azt mondták, na ezt vágjuk ki!

Lévai Balázs: Nagyon kevés ilyen volt, tulajdonképpen egyetlen rész. A filmben van egy jelenet egy házibuliról, ahol Lukács Lacinak ott volt a barátnője is. Elmentek a Tisza-parton sétálni, egy romantikus andalgást képzeljünk el, de ezt mi persze aljas módon felvettük. Fejes azt mondta, hányingert kap ettől a jelenettől, annyira rózsaszínű és vattacukros. Szóval ez ne legyen benne, hogy néz ez ki?

Sokat nem tévedek, ha azt mondom, amellett, hogy élvezted a film elkészítését, óriási meló is lehetett.

Lévai Balázs: Az utómunkálatok voltak nagyon kemények, mert irgalmatlan sok felvételt kellett végignézni. De egyébként nagyon élvezetes volt a munka, ez az a típusú film, amit nagyon jó lesz visszanézni 15-20 év múlva is. A sztárokról mindig csak a csillogás perceit látjuk, itt pedig tanúi lehetünk annak a hatalmas háttérmelónak, amit a zenészek elvégeznek.

Ahogy Laci elmondta a bemutató utáni beszélgetés során, most kinyitottunk egy ablakot, de ezt be is zárjuk mostantól.

Ez a mondat egyébként engem is meglepett, ez azt is jelentheti, hogy valószínűleg egy kicsit sokat mutatott meg belőlük a kamera ezúttal. De ez teljesen rendben van így, végül is a produkció a lényeg.

- Tamás Nándor -