„Széljárás”

Franciaországban – állítólag – utcát neveztek el arról a honfiról, aki belső széljárástól ihletetten nagy közönségsikerrel improvizálta a Marseillaise-t.

Vagyis a nemzeti himnuszt, s a jelenlévők ebben semmi kivetnivalót nem találtak. Sőt. Vigyázzba, fegyelmezve magukat, tisztelettel adóztak a teljesítménynek.

Arról nem szól a fáma, hogy „dúrban”, vagy „mollban” remekelt-e az „Alfa(r)–Rómeó”, a tapasztalat azonban erősíti, hogy a keményebb hangzás passzolt a rögtönzéshez, meg a kocsmaáhítathoz, ami a vállalkozót kísérte.

Hát, hogy aztán ez bekerült-e a Guiness-rekordok könyvébe, nem tudom, a Fábry-csütörtökben azonban szokatlanul bő helyet foglalt el.

A sikeres és kiváló „sómen” alaposan megcsócsálta az amúgy igencsak ízléstelen esetet, s miután illusztrálta is a lehetséges testhelyzetet, feltette a kérdést: mi történnék nálunk, ha ő ugyanezt tenné a magyar Himnusszal?

Valószínűleg semmi, legfeljebb feszengenénk, mint azok a fiatalok és mutatós hölgyek, akik kínosan nevetgéltek a durva és alacsony „széljáráson”.

Manapság persze már sok minden belefér egy ilyen szórakoztató tévéműsorba, s nemcsak a fülünk, de az ízlésünk se tudja szétválogatni a szavak nyomdafestékértékét, s a szemünk se rebben, ha olyanokat hallunk sorozatban, mint amiket Fábry Sándor megenged magának.

Engem nem sértenek a Fábry-fordulatok – tanyán nőttem fel –, csak hát Petőfit idézve, a „mi Sándorunk” szellemes, finom és tapintatos is tud lenni, siker-évadjait figyelemmel kísérve.

Egyébként a francia példa kultúrtörténeti jelentőségét méltányolva eszembe jutott a vicc tanulsága is.

Tasziló gróf szerelmével ostromolja Anasztázia grófnőt. Sikerrel. Az úrnő kétszemélyes vacsorára invitálja a széptevő lovagot. Sólet a főfogás, azzal tömik degeszre magukat. Igen ám, de Anasztáziában dolgozni kezd a bab, s hogy könnyítsen magán, cselhez folyamodik. Grófom, kérdi, szereti ön a zongoramuzsikát? Imádom. Akkor hallgassa meg a Viharszonáta első tételét. Meghallgatja. Aztán a másodikat is, de a harmadik előtt így Tasziló: kedves grófnő, játssza el a harmadik tételt is, de azt a részt, ahol az istennyila belecsap a budiba, azt hagyja ki.

Fábry Sándornak se tudnék mást tanácsolni. Nincs neki szüksége ilyen szagos hírverésre…

Boda István