Börtönmissziós élmények: hamarabb szabadulnak, mint a bíró mondta

Debrecen - A börtönlelkészek munkája zárt ajtók mögött zajlik, keveset tudunk róla, pedig fontos szolgálat.

Otthon mindig azt hallottam: Valósítsd meg önmagad! Valahányszor megpróbáltam, az ügyészségen kötöttem ki.”

A tragikomikus mondat egy börtönben hangzott el, az érdeklődő fiatalokkal pedig Magyarné Balog Erzsébet, a Református Missziói Központ lelkész-igazgatója osztotta meg a Csillagpont fesztiválon a múlt héten. A börtönmisszióról szóló beszélgetésre sokan összegyűltek a tornaterem padjain, padlóján elkényelmesedve. A kezdősor alátámasztja egy szabadult rab élettapasztalatát:

Nagyon könnyű a rácsok mögé kerülni. Én fegyvert fogtam, négyszer elmentem a bankba pénzt kérni, és adtak. De elég egy kétségbe esett döntés, az, hogy pénzhez kell jutnod és rossz eszközt választasz hozzá, elég egy kevés drogot birtokolni, belekeverhetnek ismerősök is börtönt érő ügyekbe”

– példálózott Mészáros László, aki hat évet volt bent, ennek egy részét a tiszalöki fogházban. Három hónapja szabadult. Olyan családból jött, ahol soha senki nem ült még büntetés-végrehajtási intézetben. Mint mondta, olyanokkal találkozott, akikkel sosem akart és a legnehezebben azt viselte, hogy egyenemberként kezelnek mindenkit.

A mostani agyammal húsz évvel ezelőtt más döntéseket hoztam volna, bár az a véleményem, hogy végig kell mennünk helyzeteken."

– Az én esetemben nem biztos, hogy ki lehetett kerülni ezeket. Korábban nagyon makacs voltam. Talán ezen már csak úgy lehetett finomítani, hogy ilyen drasztikus lépésekre volt szükség. A „ha” nem létező szituáció, inkább az a fontos, hogyan jön ki, mit tanul belőle az ember – felelte. És a 45 éves férfi jól jött ki. A büntetés előtt 20 évig céget vezetett, innen megmaradt kapcsolatainak köszönhetően dolgozik most az építőiparban. A leglényegibb különbség hét évvel ezelőtti és jelenlegi önmaga között, hogy figyelmet fordít másokra. (Ez a szemkontaktus tartásában is megnyilvánult. Már akkor feltűnt, mennyire fontos számára, amikor más érdeklődőkkel beszélt.)

„Te emelsz fel a vihar fölé”

Mielőtt lecsukták csak magában hitt. Az élete legmélyén azonban megtalálta azt, akire felnézhet, s aki felemeli: Istent.

A bevett szokás szerint 8-10 hónap után áthelyeztek egy börtönbe és ott ajánlották a református lelkészt. A személyisége fogott meg, az, hogy lehetett vele értelmesen beszélgetni, nem elvakultan hitet hirdetett, hamar kiderült, hogy olvasott ember, érdekelt a gondolatvilága.”

Kértem, említsen egy igét, dalt, imát, amely meghatározó volt az elmúlt időszakban és sok erőt adott.

Mindig más. A legemlékezetesebb a Rejts most el a szárnyad alá, erős kézzel takarj be engem kezdetű dal. Első fokon életfogytot kaptam, tehát a másodfokú tárgyalásnak nagy tétje volt. Egész nap ez az ének járt a fejemben. Míg a bíró és az ügyész felszólalt, csak ez adott erőt, és éreztem, hogy biztonságban vagyok. Jó is lett a tárgyalás végeredménye.”

Lászlónak két gyereke van, két anyától, 16 éves fia Írországban, 11 éves lánya Ukrajnában él. A család szét­zilálódása a mögötte álló zűrös időszak eredménye. De igyekszik ezt is rendezni. Gyerekei a beszélgetéskor épp Magyarországon voltak, sok időt töltöttek együtt. A megjelent fiataloknak egy versével adott jó tanácsot, melynek visszatérő sora:

te az légy, ki imát mond egy fogvatartottért”.

– Van, aki a sötétségben éli meg Isten világosságát – hangsúlyozta L. Molnár István, a református börtönmisszió vezetője, aki beszélt az országban tevékenykedő közel nyolcezer fogvatartottal kapcsolatot tartott 11 református börtönlelkész szolgálatáról, a szervezet programjairól. Például az országos imanapról, amely célja, hogy tudjanak egymásról és tudjanak Istenről. Elhangzott, 17 ezer fogvatartott él börtönökben, a misszió segítségével a fogvatartottak beszélgetnek, énekelnek, verselnek, szeretetvendégséget adnak, bizonyságot tehetnek így találkozhatnak az Úr gondviselésével, szeretetével. Általa megváltozhatnak, és minőségi életet élhetnek a továbbiakban.

Ilyen közegben, a rácsok mögötti lelki szabadság megélésében születtek László versei, és az a lemez is, amelyen autentikus cigány zenével és énekkel hallhattunk vallásos szövegeket, énekeket, imákat a Csillagpont programján.

Börtönből viszik haza a fényt

– Én nagyon szeretem a régi református énekeket, de a börtön kápolnában nem mindenki énekli egyforma lelkesedéssel – kezdett élménymesélésbe Szénási Jonathán Sándor, a baracskai büntetés-végrehajtási intézetben szolgáló lelkész.

Így folytatta: Istentisztelet után érkeztek hozzám néhányan, hogy énekelhetnék-e a saját énekeiket. Persze, mondtam és rázendítettek. Kérdezem tőlük, hogy mi minden strófa végén az a „temető”. Nevettek, hogy az nem temető, hanem „temeráv”, de majdnem, mert azt jelenti: „haljak meg”. Elképedtem. Mindig sírnak, hogy miért veri magukat Isten, miközben átkot kérnek saját magukra az énekeikben? A Magyar Rádió egyik komolyzenei műsorszerkesztője is vendégem volt egy ideig a börtönkápolnában, a szabadulása után megbeszéltük a parancsnokkal, hogy visszajöjjön és felvegye a cigányok énekét. A felvételt magammal vittem egy nyaralásra és sokáig hallgattam; a dallamok alapján próbáltam valahogy ráérezni a szövegekre, s kicserélni. Ebből lett egy CD. Sok éneket raktunk össze a bentiekkel, amiből nekem nem is az volt a legnagyobb élmény, hogy milyen lelkesen dolgoznak rajta. Hanem az, hogy a szabadulásuk előtti néhány munkakereső, visszailleszkedő intézkedésre való napról visszatérve újságolták: „Lelkész úr, az otthoniak is most már ezzel a szöveggel éneklik, amit itt megtanultunk ”.

Szénási Jonathán Sándor számára különösen fontos az egyik dal. Ennek történetéről mesélt: „Teológián hébert kellett tanulni, de nem nagyon volt hozzá semmi. A könyvtárban találtam egy zsidó imakönyvet, ami héber-magyar kétnyelvű volt. A reggeli imádságban hálát adunk, hogy a Lélek bennem van. S mindjárt utána azért, hogy az emberben olyan bölcsen teremtetted a nyílásokat, lyukakat és járatokat, hogy ha egy is megnyílna vagy egy is bedugulna közülük, lehetetlen lenne megállni előtted egyetlen órán is. Jót röhögtem, hogy a zsidóknak már kora reggel a legfontosabb hálát adni, amiért lyuk van a hátsónkon és szelel. Valahányszor eszembe jutott aztán ez, mosolyogtam, egészen addig míg a második lányunkat 14 éves korában el kellett vinnünk az orvoshoz, mert fetrengett a fájdalomtól, miközben semmi sem látszott rajta kívülről. A kórházban a vizsgálóból kirohant az orvos, kérdezte, hogy nyolc órán belül evett vagy ivott-e a gyerek. Mondtuk, hogy tíz órája fájlalja a hasát és azóta egy csöpp vizet nem tudtunk belediktálni. Akkor jó – mondta, és elrohant.

Két óra múlva, amikor előkerült, elmesélte, a lányunknak bélelzáródása volt, s fölnyitva látták, hogy 15 perc volt az életmentő műtétre. Ha nyolc órán belül evett vagy ivott volna, mi szülők mehetnénk intézni a temetését. Akkor eszembe jutott a pirkadat áldása, a mai eszemmel a zsidó imakör talán legfontosabb imádságának érzem. Ezt is cigányosra hangszereltük. Az Úr áldjon benneteket! – mondta, majd a jelenlévők meg is hallgathatták az éneket.

- Megyesi-Horváth Borbála -

[related-post post_id="3564201"]

[related-post post_id="3516863"]