Száguldás közben olykor kereket cseréltek a mentősök

Debrecen - A mai körülményekhez képest szinte eszköztelenül dolgoztak a régmúlt mentősei.

Idén hetven éves az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) – legalábbis a mai formájában, mert a hazai mentéstörténet jóval korábban kezdődött. Arról, hogy évtizedekkel ezelőtt hogyan dolgoztak e szakma képviselői, Deák Sándor egykori mentőtiszt mesélt lapunknak. Igaz, szavaiból kiderült: a cívisvárosban éppen nem kerek az OMSZ-évforduló, mert ahogyan sok másban, ebben is különutas volt…

Nem volt hely

– Amikor 1948-ban megalakult az Országos Mentőszolgálat, Debrecenben volt egy jól működő mentő alosztály, a tűzoltóság keretein belül, a Csapó utca 43. szám alatt, dr. Tőkés László vezetésével. Mivel egyébként sem volt hely egy létrehozandó új mentőállomáshoz, megállapodás született: dolgoznak tovább, ahogy eddig, majd ha lesz épület, itt is létrejön az OMSZ helyi szervezete – idézte fel Deák Sándor.

Erre 1950-ben került sor, július elsején a Péterfia utca 28. szám alatti ingatlant (ma Debreceni Irodalom Háza és Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum) birtokba vette a megalakult debreceni egység. – Maga az épület 1711-ben készült, egy módos paraszté, Tóth Istváné volt, később városi börtön is működött benne – mondta Deák Sándor, aki személyes érdeklődésből alaposan feltérképezte a debreceni mentés történetét. Ő maga is a Péterfia utcán kezdett dolgozni 1962-ben ápolóként, majd elvégezte a két éves mentőtiszt képzést és 1971-től 1998-as nyugdíjazásáig tisztként teljesítette feladatait.

Hóban, fagyban

Ahhoz, hogy megértsük, milyen volt az egykori mentős élet, kicsit vissza kell kanyarodni a kezdetekhez: 1948-ban dr. Orovecz Béla katonaorvos szervezte meg az Országos Mentőszolgálatot, és emiatt egyfajta félkatonai szervezetként működött.

– Amikor odakerültem 1962-ben, reggelente váltáskor valamennyien felsorakoztunk a folyosón: balra a szolgálatot letevők, elöl az ápolók, mögöttük a gépkocsivezetők. Jobbra a szolgálatba lépők, a sor végén a főápoló és a garázsmester. A főápoló köszöntött minket: Jó reggelt, bajtársak! Mi pedig feleltünk: Erőt, egészséget, főápoló bajtárs! Ezután a főápoló végigment és ellenőrizte, meg van-e mindenki borotválkozva, rendben van-e a ruházat, a gombok; tiszta-e a cipő. Még hosszú hajat sem lehetett viselni, csak a hetvenes évek végétől engedélyezték! Az volt ugyanis az elv, hogy a mentősnek udvariasnak, ápoltnak, rendezett ruházatúnak, továbbá barátságosnak, meg­győzőnek kellett lennie, hogy elnyerje a betegek és hozzátartozók bizalmát – adott magyarázatot Deák Sándor.

Mint mondta, kezdetben 24 órát dolgoztak majd 24 órát pihentek a mentők (a gépkocsivezetők 12-t), összesen 360 órát egy hónapban, később rövidült a szolgálat ideje és havi óraszáma is.

A Péterfia utcai állomáson az autóknak nem volt garázs, a csillagos ég alatt éjszakáztak, hideg reggeleken sokszor nehezen indultak, nagy hóban pedig lassan haladtak. – Ha télen szüléshez mentünk, kértük a háziakat, melegítsenek vizet. A babákat be kellett vinni; a vizet borosüvegbe dugaszoltuk, ruhával bebugyoláltuk és ezt tettük az újszülött mellé, hogy melegítse őt. Majd így együtt plédbe csavartuk, úgy szállítottuk, merthogy a kocsiban is hideg volt!

A város szélén

A Péterfia utcán nemcsak a garázst nélkülözték. Irodai dolgozókra lett volna szükség, de nem tudták hova elhelyezni őket, a vonuló állománynak nem volt megfelelő pihenő rész. Ahogy bővült a szervezet, egyre szűkebb lett a hely gépeknek és embereknek is, végül teljesen kinőtték. 1972. november elsején adták át ünnepélyesen a mentőállomást a Külsővásártér 14. szám alatt, ahol ma is működik. Jelen volt az akkori egészségügyi miniszter, Szabó Zoltán; az OMSZ vezetője, Bencze Béla; Osgyáni Zoltán debreceni mentő főorvos; valamint a városvezetők. Itt már kényelmesen elfértek, volt garázs az autók számára, az embereknek pedig alvásra is alkalmas pihenőhely, társalgó, teakonyha, és elég iroda.

– Eleinte nem örültünk annak, hogy a Külsővásártéren lesz a mentőállomás. A város árkán túl volt, vagyis a város szélén, egy korábban mocsaras, majd feltöltött területen, ahol előttünk Tüzép-telep működött. De végül megszerettük, már csak azért is, mert kiderült, hogy nagyon jó ide a közlekedés – emlékezett vissza a nyugalmazott mentőtiszt.

1962-ben, amikor ő kezdte a munkát, vegyes gépkocsipark volt, amit úgy kell érteni, hogy innen-onnan, például az amerikai hadseregtől szerzett szállítóautókat osztották szét a mentők közt, ezekkel dolgoztak. Némelyik járművet még kurblizni kellett. Később a Nysa típusú kocsikat rendszeresítették, ezeket a kilencvenes évektől Toyoták és Mercedesek váltották fel.

– A Nysa-ban egymás fölött két hordágy, valamint három szék is elfért, tehát egyszerre öt beteget szállíthattunk. Debrecenben 1906 óta, vagyis a helyi mentőszervezet, akkori nevén mentős alosztály megalapítása óta az esetekhez orvos vagy mentőtiszt vonult ki.

Gyógyszerek nélkül

Persze, akkoriban egészen más volt a munka. Dr. Derekassy István, aki Debrecenből származott, a Református Kollégiumban érettségizett, majd orvostanhallgatóként Budapesten az elsők között csatlakozott a frissen megalakult önkéntes mentőszervezethez és 1935-ig dolgozott ott, mentőorvosként egyetlen injekciót sem adott be! Nagyjából az ötvenes évekig ugyanis nem voltak gyógyszerek a mentőautókban, legfeljebb méreg és ellenméreg… Derekassy elve az volt, hogy „gyorsan, biztosan, kíméletesen bánjunk a szerencsétlennel”! Kezdetben tehát az volt a mentők feladata, hogy stabilizálják a beteget, és valahogy eljuttassák a kórházba. Az esetek is mások voltak, például kútba esett embert kellett menteni, vagy lúgmérgezetthez mentek, és akkor – ellenméregként – savat adtak – idézte fel a nyugalmazott mentős.

Később jelentek meg a gyógyszerek, majd egyre komolyabb műszerek; amikor Deák Sándor 1998-ban nyugdíjba ment, akkor már többek közt defibrillátorral dolgoztak. Kezdetben a fecskendőket, injekciós tűket használat után maguk a mentősök főzték ki kuktában azért, hogy sterilizálják. Mégis, arra a kérdésre, hogy mire lett volna a legnagyobb szükségük, nem valamely eszközt jelölte meg.

– Gyermekmentő-szolgálatra. Gyereket kezelni orvosilag egészen más, mint felnőttet, amellett lelkileg is sokkal megterhelőbb. Sajnos, sok bölcső-, vagy más, kicsiknél bekövetkező halállal találkoztunk – mondta.

Vidéki kalandok

Berettyóújfaluban viszonylag hamar létesült mentőállomás, de a debreceni szervezet körzete így is egészen Egyekig, másik irányból Fülöpig, Nagylétáig terjedt. Egy vidéki út pedig kész kaland volt: akkoriban sok lovasszekér járt, a lovak elhagyták a patkószögeket, amik defektet okoztak a járműveknél. Gyakran megtörtént, hogy miközben mentek a betegért, meg kellett állni és gyorsan kereket cserélni, hogy továbbhaladhassanak. A rossz utakon legfeljebb 50-60 kilométer/órás sebességgel száguldhatott a mentő, és ha reggel elindult Egyekre, délre ért vissza.

– Kezdetben még CB-rádió sem volt, azt a hetvenes években rendszeresítették ­először a mentőállomásokon, majd az autókban is. Ha valaki mentőt hívott, megkértük, álljon ki az útra, ahol a jármű elhalad és integessen, így találtuk meg. Ha vidéken jártunk, mindig bementünk a postára, ahonnan ingyen telefonálhattunk haza, a mentőállomásra. Ilyenkor bediktálták, ha még valahova menni kellett, valakit fel kellett venni – mondta el Deák Sándor.

Megjegyezte, sajnos, már akkoriban is jellemző volt, hogy sok közlekedő nem figyelt a szirénára, sőt, olykor a mentőautóra sem. Volt egy eset, amikor a Nysa az út szélén állt, a kolléga egy árokba borult jármű betegét látta el, amikor egy motoros belecsapódott a mentőkocsiba.

Egyébként, amikor a mentőautó esetszerűen vonult valahova, nem csak villogott és szirénázott, hanem egy piros zászlóval is jelezte, sürgős a dolga. De a Toyotákon már nem volt zászlótartó rúd, bevezetésükkel megszűnt ez a szokás…

Összetartás

– 1962-ben nehéz volt bejutni a mentőszolgálathoz, presztízst és fix állást jelentett. Két pártfogó ajánlása kellett hozzá. Akkoriban igazi mentős élet volt, talán a mainál nagyobb összetartás; együtt élt a társaság, tudtak egymás dolgairól. A kórházból hozott ebédet közösen fogyasztottuk el az étkezőben – nosztalgiázott a mentőtiszt. Az egymás közti szolidaritást egy olyan példa érzékelteti a legjobban, ami az 1956-os események idejéből maradt fenn. Veszélyes volt a munka, illetve éjszakánként a kijárás is, ezért úgy készült el a beosztás, hogy elsősorban a nőtlen, gyermektelen kollégák dolgoztak, majd a házas gyermektelenek, és a családosok csak utolsóként.

– Kevesen ismerik azt az epizódot, hogy amikor a Kossuth utcai sortűz után értesítették a mentőket, ők a Péterfiáról azonnal a helyszínre siettek, ott azonban fegyvert fogtak rájuk, így kénytelenek voltak visszamenni a mentőállomásra. Csak másfél óra múlva telefonáltak a megyei pártbizottságtól, hogy menjenek, mert sérültek és halottak vannak, és így csak késlekedéssel tudták elvégezni a feladatukat – mondta Deák Sándor.

Nem sürgette

Sok jó és rossz emléket gyűjtött a szolgálatnál töltött 36 év alatt, némelyik szokatlansága miatt különösen megmaradt benne. A legrosszabbak között van annak a fiatal tanárnak az esete, akinek egy autóbaleset során egy faág keresztülszúrta a nyakát, és többé nem tudott beszélni. De volt sok sikeres újraélesztése, és résztvevője lett egy egészen extrém történetnek is. – Egy benzinkútnál tankoltunk épp Debrecenben, amikor rádión értesítettek minket, hogy villámcsapás ért valakit Létavértesen. „Derült égből villámcsapás?” – kérdeztem a kollégákat, merthogy sütött a nap. Odaérve kiderült, egy házaspár a répaföldön kapált, amikor az asszonyba belecsapott a villám. A férje élesztette újra, aki nemrégen látott a tévében egy mentős oktatófilmet! A nőt a Kenézy kórházba vittük, és bár sajnos nem gyógyult meg teljesen, de életben maradt. Később még egy dokumentumfilm is készült az esetről, amiben én is nyilatkoztam, és azt a címet adták neki, hogy „Derült égből villámcsapás” – idézte fel.

– Több mint 30 évig dolgoztam esetkocsin, de sohasem mondtam a sofőrnek, hogy hajtson gyorsabban. Azt mondtam, úgy menjünk, hogy vissza is érjünk. Ő is látta, milyen súlyos a beteg állapota, ő tudta, hogy az adott körülmények között milyen gyorsan mehet biztonságosan – emelte ki tapasztalatait összegezve.

- Szőke Tímea -

Mentősrelikviák

A debreceni mentőállomáson szekrénnyi tárgyat őriznek a szolgálat múltjából. Azokat javarészt Szatmári József irányítócsoport-vezető mentőtiszt és Takács Zsolt gépkocsivezető gyűjtögette össze; egy kisebb múzeum létrehozásán dolgoznak. Nemrég a mentődolgozók szert tettek egy régi Nysara, amit fel szeretnének újítani.

Az újabb kori kupák és oklevelek között Derekassy István érettségi bizonyítványának másolatát is őrzik.

A debreceni mentés története

A sürgősségi betegellátásra vonatkozó első hazai törvény valószínűleg Mária Terézia 1769. évi rendelete volt „a vízbefúltak és felakasztottak életrekeltéséről”. Aszerint az igyekezetnek arra kell irányulnia, hogy a tüdőben és az agyban a vérkeringés helyreálljon. Szükségesnek tartották az érvágást, valamint fontos volt a vízből mentett ember felmelegítése, ha máshogy nem, akkor két egészséges ember testének hőjével, akik egy ágyba fekszenek vele; vagy pedig a sérültet „mintegy 4 ujjnyi vastagon meleg hamuval beszórt ágyba kell fektetni”.

Budapesten 1887-ben megalakult a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME). Legelső tagjai közt volt Derekassy István medikus mentőtiszt, aki később a debreceni mentés egyik megszervezője lett. A Debreceni Önkéntes Tűzoltó Testület Parancsnoksága 1894-ben elhatározta, hogy saját berkein belül felállít egy mentőszervezetet is. 1895 októberében visszaköltözött Debrecenbe dr. Derekassy István és a tűzoltó-parancsnoksággal vállvetve mindent elkövetett a Mentőintézmény létrejöttéért.

Virágokból lófogat

E törekvésnek hatalmas lendületet adott egy dúsgazdag debreceni ügyvéd, Ármos Bálint elhatározása, hogy támogatja a szervezetet; végrendelete alapján 1898-ban 11 ezer korona jutott e célra. 1905-ben azért rendezték meg az első debreceni virágkarnevált, hogy a Mentőegyesület javára gyűjtsenek, a befolyt 1735 koronát egy lófogatú mentőkocsi megvételére fordították. Végül a mentőszervezet 1906-ban alakult meg a Csapó utca 43. szám alatt, az akkori tűzoltóság laktanyájában. Az első mentés 1906. szeptember 8-án történt, Jabloncay Gáborné, Zápolya utca 15. szám alatti magánzónőt súlyos megbetegedés miatt kellett kórházba szállítani.

1941-ben még szolgálatban volt egy lovas mentőkocsi, amellett egy Dodge, egy Skoda és egy Fiat gépkocsi. (Forrás: 100 éves a debreceni mentőszolgálat – szerk. Szatmári József; dr. Osgyányi Zoltán és Deák Sándor kutatásai alapján)