„Akárhogy is, nem a keserűséget látom!”

Debrecen - Babinszki Ferencné Ica néni kilencvenedik születésnapját ünnepelte családja körében.

Ica néni dinamizmusa irigylésre méltó. Árad belőle a szó, tulajdonképpen csak arra kellett vigyáznunk, ne szakítsuk meg. És rengeteget nevet. Életszemlélete szokatlanul üdítő, panasza nincsen, pedig saját bevallása szerint nem csak boldogságban volt része. Mégis, személyisége nem hagy teret a szomorkodásnak. Azt mondja, kilencven év alatt sokféle dolog történik, de ő nem tudja az életet tragikusan megélni. Három fiúgyermeket nevelt fel, hét unokája és egy déd­unokája köszöntötte fel születésnapján.

Lett meglepetés!

– Tegnap meglepett a család, senki nem mondta, hogy jönnek, megszervezték, nagyon boldog voltam. Felhívott a kisunokám, hogy valamelyik nap majd felugornak, de le is tettem a telefont, mert csengettek, nyitom az ajtót, hát ott az egész csapat, a kisunokám is, mert már az ajtó előtt hívott. Olyan jó passzban vagyok ma, nem tudom, hogy a boldogságtól-e, de biztosan az érzelmi hatástól, ez a családomban genetikus lehet, már az édesanyám is ilyen volt. Ha öröm ér, vagy csak a tévében látok valami szépet, úgy megérzi a szervezetem, átélem. De lehet, hogy a korral jár, mert ha én mindent így átéreztem volna az életemben, nem jutottam volna el a kilencvenedik évhez – nevet fel.

– Kaptam egy szobrot is – mutatja, rajta a felirat: „A világ legjobb nagymamájának”. Hát én nem tudtam megállni… – pityereg boldogan, és folytatja –, mindent ahhoz hasonlítok, ami volt régen, addig főzöm az ételt, amíg olyan íze nem lesz, mint az édesanyám főztjének. A görcslevesre nagyon jól emlékszem, jóízű, igazi paraszt­eledel – mondja nevetve. – De nem találom azt az ízt el, mert mi már másként csináljuk. Kétszer megpróbáltam, nem ment, hát, harmadszor már nem próbáltam úgy, nekem is menni kell a modernizálás felé – kacag ismét.

Tudták a dolgukat

Heten voltak testvérek, már gyerekként mindenki kivette a részét a ház körüli munkából. Mikor kijárták az iskolát, munkahelyet kerestek, a szüleik nem tudták őket tovább taníttatni.

– Parasztkemencénk volt, mikor az iskolából hazajöttünk, levettük a kemencenyakról a cseréptányérunkat, mindenki tudta, melyik az övé a sorban, kiszolgáltuk magunkat, mert édesanyámék dolgoztak. Kevés kis földünk volt, az magában nem tartott el minket. De mégis, mindig megvolt, ami nekünk kellett. Édesapám Kenderesen született, az ő apja kulcsár volt a Horthy-kastélyban. A sok ruhát, cipőt mi onnan mind megkaptuk. Mintha úri gyerekek lettünk volna – s meg is áll a történetben kicsit, hogy nevessen egy sort –; mi úgy éreztük, nem is vagyunk szegények, mert úgy mentünk iskolába, mint a jegyzőnek a gyereke. Mert a faluban három ember van, a csend­őr, a jegyző meg a doktor, és megvan az elit.

Akárhogy fordítom, nem a keserűséget látom. Nem fürödtünk tejben-vajban, mégis… ha a testvéreimmel, akkor is nevetünk az emlékeken."

– Pedig mindegyikünk dolgozott, mi sütöttük a kenyeret, mindig megvolt, ki a soros. Volt két tehenünk, hát mi kevesebb tejet ittunk, mint amennyit elhordtunk a háztól. Természetesnek tartottuk, hogy dolgozunk, etetjük a malacokat, a teheneket. Nekem élmény a gyerekkorom, most is azt mondom, nem tudok rosszat találni – ismétli meg.

– Legelőször cseléd voltam a vasútállomás főnökénél, háztartási alkalmazottnak hívták akkor. Most kititulálják őket, már a takarítóknak is fehér köpenye van, de azelőtt szégyellték ezt a munkát. Én ezt elítéltem mindig, nem tudtam különbséget tenni az emberek között. Mikor az ÁFÉSZ-nél voltam, akkor is azt mondtam, meg ne halljam ezt, senkit nem neveztek könyvelőnek, azt meg csak a takarítónak tudjátok hívni, nem tudjátok mondani, hogy Zsuzsika? Nem olyan nagy dolog, tudom, de én nem tudtam elviselni. A felszabadulás után küldtek ilyen iskolába, olyan iskolába, tanfolyamokra. Gimnáziumba, kereskedelmi szakközépiskolába jártam levelezőn meg esti tagozaton. Elhúzódott, már gyereket vártam, akkor kellett volna érettségizni, és nem akartam menni, presztízst csináltam belőle, mit mondanak, ha én egy rossz kettessel kijövök az irodából? De levizsgáztam. Mikor elvégeztem a gimnáziumot, utána nem úgy haladtam a munkával, a beszámolókkal, mert azt néztem, egy t-vel, két t-vel? Addig nem figyeltem rá, csak megírtam, odaadtam. Utána mindig ezeken gondolkoztam – mesélte.

Belecseppent

– Akkoriban nem sokan adtak rá, hogy lehet tanulni is, nem kell tehenet legeltetni mindenkinek. Most is úgy van, hogy nem a hülyéket küldik legelőször, hanem akiről látják, hogy meg tudnak szólalni, el tudnak ügyeket intézni. Én meg belecseppentem egy világba, összejártam Moszkvát, Szentpétervárt, mindig bepasszíroztak mindenféle delegációkba.

Az igazságtalanság bántotta

Nem tartja különlegesnek magát, azt mondja, mint mindenki, ő is követett el hibákat. De mindig ügyelt rá, hogy becsületesen éljen.

Anyagilag hozzájuthattam volna sok mindenhez. Lehetett volna… Gazdasági vezető voltam, de tíz tojást sem hoztam el a felvásárlótól, mert arra is ügyelni kell, hogy a dolgozók előtt tiszta maradjon az ember. Hogy ellenőriztem volna másokat?"

– Van, amit sajnálok, hogy tanulni többet kellett volna, akkor nem másfél szobás lakásból mennék nyugdíjba. De azzal zárom le mégis, hogy nem az a boldogság, ha mindenem van, azt se tudom, mennyi, és ridiküllel megyek az utcán; énnekem most sincs, csak a temetkezésre való. Engem nem tud a pénz boldoggá tenni, ha valamelyik unokám szeretne valamit, segítek, ahogy csak tehetem. Ha erő kell, talpra kell állni, semmi nem vész el, amit a családomnak adhatok.

- PtkI -

Minden volt, ami kellett

– Ha megvan az ennivaló, a rendes lakás, a meleg ruha, mi baja lehet a gyerekeimnek, az unokáimnak, nekem? Mit törődök én mással? Én régen se, most se úgy fogom fel az életet, hogy én szerencsétlen vagyok, pedig minden volt az én életemben. Nem hajtottam sose búnak a fejem, a gyerekeket fel kellett nevelnem, az volt az első, én nem estem össze. És csak jó volt így, mert most itt vagyok.

[related-post post_id="3914761"]

[related-post post_id="3885789"]