Ajándék

Lassan éppen az ünnep lényege tűnik el a karácsonyból: nem, nem a szeretetre gondolok, hiszen „szeretetből” rohangálunk hetek óta a legjobb falatok után a zsúfolt üzletekbe, ürítjük ki teljesen a pénztárcánkat a legdrágább kütyükért, tülekedünk, perlekedünk, szidalmazva a Jóistent furakodunk egyre, letaposva a másikat, nehogy lemaradjunk a fogyasztási versenyben, és elő ne forduljon, hogy az internetre gyorsszalagon posztolt fotók ne egy idealizált, kicsicsázott család képét közvetítsék rólunk. Forgács Bernadett írása.

A szívével mindenki tudja, hogy a legnagyobb ajándék mi magunk volnánk a szeretteinknek: azoknak, akiket Isten nekünk adott. De valami rossz beidegződésből azt gondoljuk, pótolhatók vagyunk a boltban vásárolható vac­kokkal. Azzal áltatjuk magunkat, hogy a velünk élő lélek – akinek érkezését egykor a legnagyobb csodaként éltük meg – boldoggá tételéhez elegendő néhány csillogó, lélektelen holmi. Az ördög legjobb húzása ez. Hosszú távon hat.

Mikor történt ez velünk? Melyik volt az a pont, amikor a titkokkal teli, izgatott készülődés, a csendes, bekuckózós családi együttlétek, egyszerű, de ízletes ételek, az örömteli, gondtalan játék és a közös hála eltűnt az ünnepből?

Ki emlékszik még arra, hogy a karácsony, a keresztények egyik legszebb ünnepe valójában szent alkalom arra, hogy szövetségünket megújítsuk, megkössük Istennel?

Egyre kevesebben… Európa nagyvárosaiból eltűnnek a betlehemek, a karácsonyfák, ledöntik a kereszteket, elfelejtjük az imákat, feledésbe merülnek az adventi szokások, és egyre távolabb kerülünk attól, ami szenteste betölthetne bennünket.

Üres az ünnep. Üres a lélek.

Az örömhír is egyre halkabban hangzik: megszületett a Messiás, akit Emanuelnek hívnak! A neve azt jelenti: Velünk az Isten!

Dönthetünk úgy is, hogy engedjük, töltse be Ő az ürességünket. Dönthetünk úgy, hogy elfogadjuk az Isten ajándékát, Jézust, akinek érkezését várjuk szent­este.

Áldott karácsonyt kívánok!

- Forgács Bernadett -

[related-post post_id="4089512"]

[related-post post_id="4086360"]