„Arany”-igazság – Vörös Rébék a valóságban

Debrecen - Évszázados történetek Bihar vármegyéből: levéltári dokumentumok őrzik Rebeka asszony meghurcolásának írásos emlékeit.

Arany János egyik ismert balladája a Vörös Rébék, amelyet a költő kései korszakában, 1877-ben írt. A kéziratra ő maga jegyezte fel, hogy a cselekmény nem valós, de létező személy ihlette: a „helyi népmonda csak ennyit tartott fel a tisztes boszorkányról, ’általment a keskeny pallón, ott varjúvá vált, s elröpült”. Megjegyzi: „a többit én toldottam hozzá”.

Nem ment át a köztudatba

Vörös Rébék, azaz Veress Rebeka tényleg létezett. Bihar vármegye levéltárában ugyanis megtalálhatóak egy a költő szülőhelyén, Nagyszalontán 1808-ban történt ügy eredeti dokumentumai is, amelyekre Béres András már majd fél évszázada felhívta a figyelmet, a szélesebb olvasóközönség azonban ma sem ismeri a részleteket. Az eset tulajdonképpen nem az asszony boszorkányságáról, hanem bántalmazásáról szól.

A bírósági ügy

A levéltári iratok szerint nemes Gali István és Fésűs Nagy János ellen Veress Rébék megverése miatt emeltek vádat. A két férfit „kikből a babonaság ki nem irtódott” a megyei törvényszék „nem emberhez való cselekedetükért” elmarasztalta. Nagy Jánost 40 Ft kártérítés és a kezelési költségek megfizetésére, valamint három hónapi fogságra és 100 pálcaütésre ítélte, melynek felét a bíróságon azonnal, másik felét nyilvánosan kellett végrehajtani. A bíróság Gali Istvánra 40 Ft homagium (fejváltság, vérdíj) megfizetését, fél év szabadságvesztés kiszabását és „közdologra küldését” rendelte el. A nemesnek viszont joga volt fellebbezni, amivel élt is, azonban ügyében a Királyi Tábla a fejváltság megfizetésétől eltekintve az ítéletet helyben hagyta.

A kétgyermekes, 52 esztendős Veress Rebeka, Székely János felesége – saját testvére szerint is – viselkedésével rossz fényt vetett családjukra: „urától külön él, s többnyire koldulással” tartja el magát. Városszerte beszélték róla, hogy sokakat beteggé tett, „megrontott.” Olyankor „előkapták, jól elverték,” így állítólag elmúlt a rontás is. Az ügy során a nő vallomását nem vették fel, s vélt boszorkányságát sem vizsgálták.

Lánccal megkötözte

Gali István felesége „megrontásával” gyanúsította Rebeka asszonyt és 1808. július 8-án magához hívatta. Miután odacsalta, megfenyegette: „ha meg nem gyógyítod, megöllek, itt eszi meg a kutya a véredet.” Ezután láncot tett az asszony derekára, kivitte a „setét kamarába”, ahol a láncnál fogva felhúzta a gerendára, majd az asszony kérésére végül annyira leengedte, hogy a földre tudott ülni.

Közben megérkezett Fésűs Nagy János, Gali sógora, aki Rebeka asszony nyakát, a két karját, keze fejeit és a két lábát „gombolyagba” kötötte, s „felhúzta a gerendába”, majd „puszta kézzel megpofozván” kiment. Gali István ezt a kulcslyukon keresztül nézte végig. Később a vádlottak borozni kezdtek, s közben Fésűs „be-beszaladt a kamarába, egy kötéllel jól meg-megverte, s vallatta: Valljál, disznó teremtette boszorkánya!”

Veress Rébék a vallomás szerint azt állította, hogy nem ért a gonoszsághoz, ezért gyógyítani sem tud, „a lelkiesmeretébe ne is kurkálódjanak.” A vallatás folytatódott: „nem nyugszom, míg ki nem végezlek a világból,” majd egy késsel kivágott egy darabot az asszony füléből.

Időben érkezett

Rébék egyik leánya épp időben érkezett Szalontára, a kiáltozásból, jajveszékelésből „megértvén édesanyjának kínoztatását, a város bírájához ment,” aki azonnal kiküldte a város négy fegyveresét, akik végül kiszabadították az asszonyt.

A járási seborvos a cselekmény másnapján látleletet vett fel, amelyből kiderül, hogy az áldozat egész teste remegett. „A feje tetejének hátulsó részén, a két karján, egész hátán, farán és combjain” nagy véraláfutások és zúzódások voltak. Megállapította azt is, hogy az asszony bár „veszedelmes állapotba vagyon,” életveszélyben nincs. Később a szalontai borbély már Rebeka asszony gyógyulásáról számolt be.

Halhatatlanná tették

Arany képzeletét is megmozgatta a szájhagyomány, s a Margitszigeten töltött nyár alkalmával felelevenedtek ifjúkori emlékei. Tizenöt év után vett ismét tollat a kezébe, s születtek meg – a nem kiadásra szánt – Őszikék, amelyeket a Gyulai Páltól kapott „kapcsos könyvbe” jegyzett fel. Veress Rébék bizonyára jobban örült volna, ha nem egy ilyen történet révén marad fent emlékezete.

Bűbájosok, boszorkányok Biharban

Összesen mintegy 200 boszorkányperről van tudomásunk. A vármegyei levéltárban Jakab Mihály levéltáros az 1820-as években elkezdte külön gyűjteni a „boszorkányságróli ostoba tanúvallomásokat” az 1699 és 1770 közti időszakból. A sokáig Bihar megyéhez tartozó Debrecenben – mivel régebbi az iratanyag – korábbi ügyek is vannak. Két évszázad esetei tanúsítják, hogy az ügyek hátterében elsősorban a tudatlanságból fakadó tévhitek és képzetek álltak, amelyek jól körülhatárolható társadalmi konfliktuscsoportok mentén torkolltak boszorkányperekbe. Főleg a szegények, bábák, gyógyító- és javas asszonyok voltak kitéve a veszélynek, de olykor például az anyósok is bajba kerültek, mint az a derecskei asszony, akit veje a terméketlensége miatt vádolt be a hatóságnál. Az ügyek végkimenetelüket tekintve inkább enyhébb büntetésekkel végződtek, súlyosabb szankciókat – néhány szerencsétlen kivételtől eltekintve – csak egyéb nyilvánvaló vétkek halmazata (paráznaság, kerítés, gyermekvesztés, lopás, istenkáromlás stb.) esetében hoztak.

Pozitívumként értékelhetjük, hogy a régióban a babonák racionális megítéléséről szóló (1766) és a boszorkányok elleni eljárást erősen szigorító (1768) törvényeket évtizedekkel megelőzve beszüntették a halálbüntetést az ilyen típusú ügyekben. Debrecenben 1720-ban egy koldusasszonyt, Bihar megyében 1723-ban egy hajdúbagosi asszonyt égettek meg utoljára. A babona azonban tovább élt: Kismarján egy öregasszony hátrahagyott tárgyait az elöljáróság a lakosság nagy felháborodására még 1832-ben is az országút mellett „mint bűbájos szereket” megégette.

HBN