Hídként összekötni a magyarságot

Debrecen - Ha úgy éreznék, manapság nem létezik önzetlenség és tetterő, akkor ismerjék meg Samók Dávidot!

Hősünk 17 éves fazekasos diák, érettségi előtt áll. Arról mesél, hogyan képzeli a Kárpát-medence magyar fiataljainak összefogását. Mesél – mondom én, pedig ez nem mese…

„Nem tehetség, tulajdonság”

Dávid vegyes, reál-humán beállítottságúnak tartja magát. Matekos osztályba jár, de szenvedélye a történelem is. – Az általános iskola végén már látszik, hogy az ember merre szeretne továbbmenni, milyen iskolát szeretne választani, s a beszélgetések, viták során én a reál és a humán oldal melletti érveket is megértettem. Ez számomra már akkor azt mutatta, hogy egyfajta híd szerepét tölthetem be. Úgy látszik, hogy ez a szerep megjelenik az életem más területein is.

Mire jó hídnak lenni?

Kérdezem tőle, s új fejezet nyílik. Innentől kezdve Dávid végig többes számban beszél. Nem tudja, nem is akarja magát különválasztani társaitól és tevékenységüktől. Ahogy mondja, ez az, ami igazán figyelmet igényel.

– A Rákóczi Szövetség nevű civil szerveződés a határon túli magyarokkal való kapcsolatfelvételt, kapcsolattartást tűzte zászlajára, és 24 ezer taggal büszkélkedhet. Mi csatlakoztunk, és néhány nagyon közeli barátommal megalapítottuk a saját ifjúsági szervezetünket, a Rákóczi Szövetség Civis Discipuli Ifjúsági Szervezetet, melynek elnöke Székely Mihály, főtitkára pedig én vagyok. Teljesen átlagosnak gondoltuk magunkat, bár egy apró különbséget már észleltünk: a tanáraink nélkül indultuk és működtünk. De ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget.

Bekapcsolódtunk a Szövetség munkájába, majd áprilisban megszerveztük az első önálló megemlékezésünket, a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja alkalmából. Ez hatalmas erőt adott nekünk, ekkor megéreztük, hogy ezt nem szabad félvállról venni. Felfedeztük, hogy az, hogy mi önállóan, tanáraink nélkül működünk, kuriózum.

– Szándékunk, hogy minta lehessünk az ifjúsági szervezetek számára abban, hogyan nőhetjük ki szűkebb környezetünket, az iskolánkat, hogyan vigyük ki céljainkat elsősorban saját településünk nyilvánossága elé, majd akár a településünk határain túl, hogyan szólítsuk meg az embereket, hogyan mondjuk el, mit jelent a magyar-magyar kapcsolatok felélesztése. Hogy meglássák, ez nem pusztán üres trianoni pátosz, hanem azt jelenti, mi magyarok vagyunk a világban, s ezt közös értékeink, hagyományunk, kultúránk mentén hogyan tudjuk megélni.

Mindezt az Esze Tamás Program foglalja össze. Hogy megvalósítsák terveiket, önálló szervezetté alakulnak Magyar Ifjúságért Polgári Egyesület néven. A működéshez anyagi forrásokat kell keresniük, házigazdaként október 6-án száz kárpát-medencei diákot kalauzoltak, tervezik, hogy részt vesznek a város ünnepségein, és rengeteg saját programot akarnak szervezni.

Tíz év múlva

Faggatom arról, milyennek látja magát egy évtized múlva. Eszébe sem jut, hogy a válaszban elválassza magát küldetésüktől. – Remélem, hogy azt az őszinte lelkesedést, elhivatottságot, amivel mi ebbe belefogtunk, nagyon sok helyen láthatom majd viszont. Ha sok-sok ifjúsági szervezet alakul és működik lendülettel és tenni akarással, akkor mondhatjuk majd, hogy ez egy siker.

Szeretnék hinni benne, hogy ez a dolog főszerepet képes kapni az életünkben, a jelentősége miatt. Mert látni kell, hogy értéket képviselünk. Három szóban tudom ezt összefoglalni: Isten, haza, család. A haza pedig azt jelenti, van egy Magyarország nevű hely, minden szépségével és árnyoldalával együtt, aki számít ránk, aki gondoskodik rólunk, és akiért mindig érdemes tennünk. Ma a világban ez nem magától értetődő. Ezért harcolni kell. De nem is a harc a megfelelő szó: ebben élnünk kell! Mert mi így teljes életet tudunk élni, azokkal szemben, akik az alapvető értékekkel szemben egyfajta ürességet választanak.

PtkI