Informatikusnak készült, pap lesz belőle

Nyíracsád - Kocsis Fülöp érsek-metropolita Szent István királyunk ünnepén szentelte diakónussá Czirják János Tamást Nyíracsád görögkatolikus templomában.

Életre szóló döntések nyara volt az idei Czirják János Tamás számára. A húszas éveinek derekán járó fiatalember arcán beszélgetésünk alatt nyoma sincs a feszültségnek, pedig az idei nyár minden hónapja meghatározó események egész sorát hozta számára. Júniusban teológus diplomát szerzett, júliusban a házasság szent kötelékébe lépett, augusztus 20-án pedig diakónussá szentelték. Utoljára 14 évvel ezelőtt volt a nyírségi település görögkatolikus egyházközségében papszentelés, így nem csoda, hogy igen nagy várakozás előzte meg az eseményt. A falu apraja-nagyja kíváncsi volt a rég nem látott szertartásra. Annál is inkább, mivel Kocsis Fülöp érsek-metropolita közvetítette az ősi apostoli áldást az újszentelt diakónusnak.

Egyház közeli gyökerek

Czirják János a szentelés előtt néhány nappal szerény egyszerűséggel, de határozottan beszélt a sorsdöntő eseményekről, Istenhez és a lelki békéhez vezető út fontos állomásairól.

– Családommal már gyermekkoromban rendszeresen jártam templomba. Kisgyermekként sokszor figyeltem, ahogy nagyszüleim csöndben ülnek az asztalnál és imádkoznak. Ez mindig csodálattal töltött el. Ennek ellenére nem készültem papi pályára. Hét-nyolcéves lehettem, amikor Mező György atya látogatott el nagyszüleimhez, ahol testvéreimmel játszottam. Mező atya tréfásan kérdezte tőlünk: „No, vajon melyik Czirják fiúból lesz pap, ha nagy lesz?” Határozottan vágtam rá, hogy belőlem biztosan nem! Hát nem így lett! – szögezte le János a mára már világossá vált tényt.

Informatikusnak készült

Általános iskolás évei alatt is közel maradt az egyházhoz. Rendszeresen és sikeresen vett részt a megyei és országos hittanversenyeken, ministrált a liturgiákon, de ekkor még a műszaki pálya vonzotta.

Bár nagyon élveztem az informatika gyorsan változó világát, viszonylag hamar rájöttem, hogy más irányt jelölt ki számomra a Jóisten. Nem a számítógép előtt szeretném eltölteni az életemet, hanem emberekkel szeretnék foglalkozni"

– fogalmazott János. Ez persze még bármilyen irányba vezethette volna, de szívesen beszélt arról az útról, melyen hitben, lélekben és elhatározásban egyre közelebb került a papi hivatáshoz.

A közösségi élmény segített

– Már középiskolás koromban, az ifjúsági hittan táborok alkalmával rájöttem arra, hogy az egyházon belül megtaláltam azt a közösséget, ami számomra nagyon fontos. Ez az alapja minden emberi kapcsolatnak. Krisztus is ezt akarta. Szeretetre épülő közösséget teremteni az emberek között. Ez volt az egyik pont, ami megerősítette elhatározásomat. A másik egy máriapócsi élmény volt, ami nagyon mély nyomot hagyott bennem. Egy ifjúsági búcsú alkalmával annyira megérintett a közös imádság ereje, hogy ez lett elhivatottságom másik alappillére. Az alapokra aztán építkezni kellett, hisz a papság nem elhatározás kérdése, hanem egy nagyon hosszú lelki, hitbéli érlelődés eredménye, ami tele van bizonytalansággal és kétséggel. Amíg ezeket le nem győzi az ember, addig nem szabad meghozni a végső döntést – fogalmazott igen bölcsen János, aki elmondta, hogy a szemináriumban töltött évek alatt is rengeteg lehetőséget kap a papjelölt arra, hogy végiggondolja az előtte álló utat, megerősödjön döntésében.

Erre szolgál például az az egy tanév, amit szociális munkával kell eltölteni a papnövendéknek. János ezt a gyakorlati esztendőt fogyatékos emberekkel töltötte. Azt mondta, ekkor bizonytalanodott el egy picit, mert rájött, hogy a vártnál sokkal jobban érzi magát ezek között az emberek között, csak úgy, mint az általa is többször szervezett és vezetett Damján-táborban is. – Biztos, hogy jó helyen vagyok? Vajon nem tudnám-e jobban építeni Krisztus egyházát, ha fogyatékos embertársaimmal foglalkoznék? Nagyon sokszor feltettem magamnak ezeket a kérdéseket. Ekkor a lelki atyám, akinél rendszeresen gyóntam, azt tanácsolta, hogy imádkozzak nagyon sokat, mert a döntést nem érzelmi alapon kell meghozni. Így tettem! Az imádság ismét segített, s megerősített abban, hogy Isten országát papként szeretném építeni és szolgálni – mondta János, aki tisztában van azzal, hogy a mai kor emberét nem könnyű közel segíteni Isten országához. A személyes példaadásban és a szeretetre épülő keresztény közösség építésében látja a megoldás kulcsát.

Megismertetni a szerető Istent

Czirják János természetes egyszerűséggel beszélt eljövendő papi élete céljairól is. – Számomra az a legfontosabb, hogy közelebb segítsem az emberek a végtelenül szerető Istenhez. Hogy rádöbbenjenek arra, hogy mindannyiunk léte azért van, mert az Isten szeretete megengedi, hogy létezzünk ezen a világon. Az Istent nem azért kell szeretni, mert azt követeli tőlünk, hanem azért, mert ez az élet rendjéhez tartozik. Személyes életemmel, a szentségek által szeretném közvetíteni az emberek felé az Isten igéjét. Imáimban arra kérem a Jóistent, hogy abban a közösségben, ahova érsek atya rendel, legjobb tudásom szerint tudjam ellátni ezt a küldetést.

Szerető, támogató társra talált

Céljai elérésében hű társra és támaszra talált feleségében, Radics Lillában, akivel hét évvel ezelőtt ismerkedett meg, s a nehézségek ellenére is kitartottak egymás mellett. – A nehézségek főként abból adódtak, hogy nagyon ritkán találkozhattunk, hisz a kispapoknak meglehetősen kötött az életrendjük.

Gyakran mondják teológushallgató berkekben, hogy itt a lányok járnak udvarolni"

– mondja tréfásan Lilla, majd folytatta: – Nem volt könnyű ez a hét év, de mi már a kezdetektől komolyan gondoltuk és terveztük a közös jövőt, ezért könnyebb volt a nehézségeket is megélni. Ezen kívül a távolság sok olyan dologra megtanított bennünket, ami a kapcsolatunkat erősítette és közös jövőnk épülését szolgálta. Meg kellett tanulni komolyan becsülni az együtt töltött időt, és a konfliktuskezelő készségünk is finomodott a hét év alatt – fogalmazott az ifjú feleség, aki nem fél attól, hogy papfeleségként élje le az életét, hisz azt vallja, hogy bizony egy orvos, egy katona vagy egy tűzoltó feleségének is sok nehézséggel kell szembenézni az élete során. Az egymás iránti szeretet és tisztelet mellett azt tartja fontosnak, hogy megtanulják az élet adta próbatételeket megfelelően kezelni.

Diakónus szentelés

Czirják János alszerpapi minőségében ministránsi feladatokat látott el a püspöki liturgián. A szentelés pillanatában az oltár sarkára hajtotta a fejét, az érsek-metropolita pedig kézrátétellel adta neki tovább az apostoli áldást, ami által felszentelt diakónussá vált. A püspökök az apostolok jogutódai, aki kézrátéttel és az imádságok által közvetítik a Jóisten kegyelmét és áldását, ami által diakónus válik az alszerpapból. Kocsis Fülöp Érdre helyezte Czirják János Tamást, ahol Szabó Mihály nyugdíjas parókus atya munkáját fogja segíteni diakónusként.

- Kedves Zilahi Enikő -