„Fogj egy sétapálcát” – és üss vele!

Debrecen - A cívisvárosi szerző, Szegedi Péter vall májusban megjelent sporttörténeti kötetéről.

„Riválisok – Debrecen futballtársadalma a 20. század első felében” címmel jelent meg májusban a szociológus-sporttörténész, Szegedi Péter kötete. A kvázi olvasmányos történelemkönyvnek is aposztrofálható mű többek között a második világháború előtti szurkolói atrociásokat és azok mozgatórugóit is elénk tárja, igazi csemegét szolgáltatva a futballt nagyon illetve kevésbé kedvelőknek egyaránt.

Honnan jött az ötlet, hogy ebben a témában írjon könyvet, és miért pont a tárgyalt időszakot vizsgálja?

Szegedi Péter: A könyvem eredetileg a 2006-ban megvédett szociológusdoktori disszertációm volt. A szöveget átdolgoztam, mert úgy gondoltam, hogy munkám a labdarúgást kedvelő, vagy Debrecen múltja iránt érdeklődő, de a tudományos szakkifejezések világában nem jártas olvasók figyelmére is számot tarthat. Kutatásaimat még szakdolgozóként, 1996-ban kezdtem, a témám eredetileg a mai szurkolói szubkultúra lett volna. Ezzel azonban sosem foglalkoztam elmélyülten, ugyanis kíváncsi voltam a város futballjának gyökereire, ezért elsőként a húszas évek sajtójának sportanyagát dolgoztam fel. Olyan magával ragadó történetekkel találkoztam, hogy később más városok futballjával kapcsolatban is végeztem kutatásokat, de az 1945-ös korszakhatárt egyelőre nem léptem át.

Milyen kapcsolatban van a magyar labdarúgással, a DVSC-vel, jár-e mérkőzésekre?

Szegedi Péter: A nyolcvanas évek végén kezdtem el mérkőzésekre járni, ez akkoriban még csak egyszerű időtöltés volt. 1993-ban, miután a DVSC visszajutott az első osztályba, már sokkal mélyebben kötődtem a csapathoz. Bár nem vagyok ultra, de azóta is a B-szektor a törzshelyem. Pesti egyetemistaként majd doktoranduszként a hazai mérkőzéseinkhez igazítottam hazautazásaim, rendszeresen jártam idegenbeli meccsekre is, számomra a fővárosban a Loki jelentette a „debreceniséget”. Bár jelenleg is bérletes vagyok, de az elmúlt években jóval ritkábban járok meccsekre.

Gyakran hallani, a mostani szurkolás mennyire elállatiasodott, régen bezzeg talpig úriemberek drukkoltak a lelátókon, maximum annyit megengedve maguknak, hogy „szemüveget a bírónak”. Ha jól tudom, a Riválisok ezt alaposan megcáfolja.

Szegedi Péter: Ez egy óriási tévhit, akik ezt gondolják, a Kádár-rendszer világából indulnak. Bár a korabeli lapokból tucatnyi durva bekiabálást tudtam rekonstruálni, nem ez volt a jellemző, a trágár rigmusok hiányoztak a szurkolók repertoárjából. A mai értelemben vett huliganizmus sem létezett abban az értelemben, hogy szurkolói csoportok szinte sosem verekedtek össze. Balhék, verekedések azonban voltak, ám ezek mindig kötődtek a mérkőzéshez: a szurkolók szerettek „igazságot szolgáltatni”, sokszor megdobálták vagy meg is verték az ellenfél általuk durvának tartott játékosát, vagy a szerintük a mérkőzést pártosan vezető bírót. Bár Debrecent nem érintette, de 1921-ben a budapesti rendőrfőkapitány a sorozatos botrányok miatt kénytelen volt hosszabb időre megtiltani, hogy az első- és másodosztályban nyilvános futballmérkőzést rendezzenek. De régiónk is „fertőzött terület” volt, csak Debrecenben több tucat mérkőzésen történt rendbontás 1945 előtt, ezek között volt olyan súlyos incidens is, amiről például egy párizsi lap is beszámolt.

Meséljen a Debrecen-Nyíregyháza és a Debrecen-Nagyvárad ellentétről! Honnan ered, s mikorra datálható a szembenállás megjelenése?

Szegedi Péter: Könyvem legfontosabb tézise, hogy a futball hajtóereje a klubok eltérő társadalmi beágyazottságára épülő rivalizálásuk, vagyis a labdarúgásban megjelenő klubközi konfliktusok a mögöttük álló csoportok ellentéteinek lenyomata. Ennek egyik típusa a regionális rivalizálás, amikor a szembenálló csapatok mérkőzése két város szimbolikus küzdelméről szól. Trianon előtt Nagyvárad és Debrecen volt a régió két kiemelkedő települése, vetélkedésük a régió futballjának egyik legfőbb hajtóereje volt. Nem véletlen, hogy 1910 előtt a debreceni csapatok helyi barátságos meccseit néhány tucat néző előtt játszották, az 1912-es Nagyvárad–Debrecen válogatott találkozót már 4000 ember látta, csak Debrecenből 100-150 vendég érkezett a bihari megyeszékhelyre. 1919-ben át kellett szervezni a keleti labdarúgó kerület határait, Nagyvárad szerepét pedig Nyíregyháza vette át. Kezdetben a debreceni csapatok óriási fölénye jellemezte ezeket a párharcokat, a nyíregyháziak azonban gyorsan ledolgozták hátrányukat. Az erőviszonyok kiegyenlítődésével párhuzamosan Mind a pályán, mind a zöld asztalnál sokszor sportszerűtlen küzdelmet folytattak a felek, a mérkőzéseken már nem egyszer a rendőrségnek kellett közbelépnie. Amikor azonban bevezették a profi bajnokságot és a Bocskai révén Debrecen felkerült az országos futballtérképre, a Nyíregyháza–Debrecen rivalizálás is elcsendesedett.

Úgy vélem, meglepően fogékony volt a második világháború előtti korszak társadalma az erőszakra, mi lehetett ennek az oka?

Szegedi Péter: A legtöbb durva incidens – s itt nem csak debreceni, hanem országos jelenségről van szó – az 1919-1922 közötti időszakra tehető. Ez köszönhető a háborúnak, amely bizonyosan csökkentette a civilizációs normák erejét, vagyis feltételezhető, hogy aki fegyverrel harcolt, az később a futballpályán is könnyebben nyúlt erőszakos eszközökhöz. A legfontosabb tényezőnek a társadalmi normazavart tartom. A háború utáni zűrzavarban szinte néhány havonta váltották egymást szembenálló politikai rendszerek, a trónjától megfosztott, hazatérő királyt fegyveres szabadcsapatok üldözték el, különítményesek büntetlenül követtek el bűncselekményeket. Egy ilyen közegben, ahol még az is előfordult, hogy suhancok 1921-ben büntetlenül mocskolhatták be emberi ürülékkel a Nagytemplomot, nem meglepő, hogy egyes szurkolók a mérkőzést rosszul vezető bírón, vagy a nem szimpatikus ellenfél játékosain elégtételt vettek.

Melyek voltak a kor legnagyobb botrányai Debrecenben?

Szegedi Péter: Két mérkőzés váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Az 1922 márciusában játszott DTE–DEAC mérkőzést vélhetően sokan nézték végig a helyszínen, így az egyik egyetemi diákszervezet mintegy száz tagja is, akik antiszemita rigmusokat kiabáltak, melyek címzettje a bíró és az ellenfél néhány játékosa volt. A DTE egyik keménységéről híres labdarúgója ráadásul durván játszott, és össze is szólalkozott a diákokkal. A mérkőzés után több tucat egyetemista szurkoló szaladt be a pályára és megállította a DTE négy játékosát, akiket alaposan megvertek. A másik nevezetes mérkőzést 1934-ben játszották, a Bocskai az Újpest csapatát látta vendégül. A lila-fehérek győzelmével zárult találkozó után mintegy ezer néző várt az újpesti játékosokra és a bíróra, akik végül csak erős rendőri biztosítás mellett tudták elhagyni a pályát. Közben azonban a hazaiak összetűzésbe keveredtek az újpesti vendégszurkolókkal, szóváltás után el akarták venni tőlük a zászlójukat. Lovasrendőrök kardlappal kergették szét a verekedőket, állítólag az egyik szurkoló szemét is kiütötték. Tíz embert előállítottak, de igazoltatás után elengedték őket.

Melyik társadalmi réteg volt a főkolompos az akkori balhék során?

Szegedi Péter: Ezt sajnos a forrásokból nem lehet egyértelműen megállapítani. Az biztos, hogy nem az alacsony státuszú szurkolók okozták a legtöbb gondot, hisz például a Bocskai mérkőzéseire ki sem tudták volna fizetni a belépőket. Az amatőr mérkőzések rendbontóiról nem sokat tudunk, az viszont ismert, hogy a legtöbb balhé a DEAC egyetemista szurkolóihoz köthető. Más városokból származó források is arról tanúskodnak, hogy akár magasabb státuszú nézők is gyakran keveredtek verekedésbe, nem véletlen, hogy az egyik leggyakoribb támadóeszköz a sétapálca volt.

Tamás Nándor