Húsz esztendeje, hogy megvalósult az „amerikai álom”

Debrecen - Öt debreceni futballista is részt vett az 1996-os atlantai olimpián, világsztárok ellen játszhattak.

„Atlanta, Atlanta” – skandáltuk úgy jó tízezren 1995 áprilisában, míg a magyar olimpiai válogatott tagjai a tiszteletköröket rótták a debreceni Oláh Gábor utcai stadionban. Pár perce vertük 2–1-re a svédeket és a csapat egyre közelebb került ahhoz, hogy kijusson az egy évvel későbbi játékokra. Ez végül a következő év márciusában, a csoport élén végezvén, a rájátszásban a skótok legyőzésével valósult meg, az atlantai seregszemlén pedig öt debreceni futballista – Sándor Tamás, Madar Csaba, Dombi Tibor, Pető Zoltán és Szatmári Csaba – játszhatott a brazil, a nigériai és a japán gárda ellen.

Trónörökös és világsztárok

– Óriási élmény volt maga a szereplés kivívása is, hiszen akkor már 24 éve nem járt a labdarúgó–válogatottunk az olimpián – nyilatkozta a Hajdú-bihari Naplónak Sándor Tamás, az együttes karmestere. – A szövetség olyan szakembereket állított a válogatott élére, Dunai Antal szövetségi edző és Bene Ferenc személyében, akinek volt olimpiai múltjuk, nem is akármilyen! – fogalmazott a Loki jelenlegi pályaedzője, aki egyetértett azzal, hogy remek játékosok alkották a keretet, mégis a csapategységet emelte ki a társaság fő erényeként. – Már a selejtezőkben is komoly gárdákkal kerültünk szembe, hiszen a törököknél például ott játszott egy Okan Buruk, aki az Interben is megfordult később, az izlandiak legnagyobb sztárja pedig a Chelsea-t erősítő Gudjohnsen volt, de a svéd és a svájci válogatott sem állt gyenge labdarúgókból. A tornán aztán világsztárokkal találkoztunk, Brazília olyanokkal állt ki, mint Dida, Bebeto, Romario vagy Roberto Carlos, Nigériát pedig Kanu, Jay-Jay Okocha vagy Babangida fémjelezte. Sokkal nagyobb játékerőt képviseltek, mint mi, de persze igyekeztünk helytállni. Nigériától 1–0-ra kaptunk ki, számomra az a meccs a legemlékezetesebb, mert előtte pár órával született meg a fiam. A brazilok 3–1-re vertek bennünket, ott Madar „Csipa” 16 méterről fejelt egy gólt Didának, ezt sem mondhatja el azért mindenki magáról. Japán ellen ugyan bosszantó vereséget szenvedtünk, de ha nyerünk, akkor sem juthattunk volna tovább – zárta mondandóját „Tobe” azzal a csoportmérkőzéssel, amelyen éppen ő és Madar lőtt gólt, sokáig vezettünk is 2–1-re, ám a 90. és a 91. percben is betaláltak a japánok.

A magyar csapat házi gólkirálya tehát a DVSC apró termetű középpályása, Madar Csaba lett, a két olimpiai találat felidézésével kezdtük a beszélgetést.

Nem látta a gólját

– Természetesen csupa szép emlékek törnek föl bennem, ha a húsz évvel előtti olimpiára gondolok – mondta a debreceni U15-ös fiatalok edzője. – Hosszú idő után képviselhettük a magyar labdarúgást a játékokon, ráadásul a körítés és maga az ország is káprázatos volt számunkra. Nigéria ellen nem játszottam, a brazilok ellen a szünetben álltam be és kaptam egy remek labdát Lisztestől. Bemozdultam a védők mögé, a rám rontó Aldaír és a kifutó Dida között a hálóba sikerült fejelnem, igaz, az ütközés előtt becsuktam a szemem, vagyis a gólomat tulajdonképpen nem láttam. Japán ellen ugyancsak kitűnő indítással léphettem ki és onnan már nem volt nehéz dolgom – mondta el Madar, hozzátéve, a torna előtt már szokhatták a szép számú közönség előtti szereplést, hiszen előtte megmérkőztek Mexikóban a házigazdákkal, ahol 60 ezer ember volt kíváncsi a meccsre, ám az Egyesült Államokban is 20-30 ezer néző előtt játszhattak. – De számomra az Oláh Gábor utcai telt házas meccsek is hatalmas élményt jelentettek – mondta Madar.

Dombi Tibinek közismert nagy „Amerika-mániája”, az egykori szélső azóta is évről évre kilátogat az Államokba. – Mindig vonzott az ország, már gyerekkoromban is imádtam emiatt a Dallast vagy a San Francisco utcáin című filmeket. Az olimpia idején jártam először ott és pontosan olyan volt élőben is az a vidék, mint amilyennek elképzeltem. A szervezés nagyon profi volt, a szabadnapokon sok helyre elvittek bennünket, például bejutottunk az Universal Stúdióba is – mondta Dombi, akit Dunai Antalról is kérdeztünk.

– Nagyszerűen értett a játékosok nyelvén, s általában a megérzései és az edzői húzási is bejöttek. S ami nagyon szimpatikus volt, hogy nem pánikolt. Amikor először összejött az olimpiai válogatott, az első meccsen kaptunk egy hatost Szovjetuniótól. Erre bejött a lefújás után az öltözőbe és lazán, szinte mosolyogva azt mondta, ezt most felejtsük el!

HBN-Tamás Nándor