2018.10.24. 07:48
Debreceni Dózsa: a szeretetben volt az erejük
Debrecen - Immár 43 esztendeje, hogy a Debreceni Dózsa férfi kézilabdacsapata bajnoki címet szerzett. A nem mindennapi teljesítményre emlékezve idén már 18. alkalommal gyűltek össze ünnepelni a legendás alakulat tagjai. Lapunknak dr. Süvöltős Mihály, a gárda csapatkapitánya beszélt az együttes sikerének titkáról.
Debrecen - Immár 43 esztendeje, hogy a Debreceni Dózsa férfi kézilabdacsapata bajnoki címet szerzett. A nem mindennapi teljesítményre emlékezve idén már 18. alkalommal gyűltek össze ünnepelni a legendás alakulat tagjai. Lapunknak dr. Süvöltős Mihály, a gárda csapatkapitánya beszélt az együttes sikerének titkáról.
A bajnokcsapat játékosai egymásért, a közönségükért és a kézilabdáért mindent hajlandóak voltak megtenni. Évente összegyűlnek a Debreceni Dózsa 1975-ös férfi kézilabda bajnokcsapatának tagjai, hogy megemlékezzenek arról az időszakról, amely a cívisvárosi kézilabda aranylapjaira íródott.
– Ilyenkor anekdotázunk, felemlegetjük, ki milyen hülyeséget csinált vagy mondott egykor, de ezekben a csipkelődésekben csak szeretet van – árulja el dr. Süvöltős Mihály, az akkori gárda csapatkapitánya. – Az aranyérem mellett az a csapat szerzett még bajnoki ezüst- és bronzérmet, de megnyerte a Magyar Népköztársaság Kupát is. Játszottunk a BEK-ben, KEK-ben, tehát ez egy kiváló együttes volt, olyan, amelynek az eredményét 43 év múltán sem tudták megismételni. Hozzá kell tennem, hogy sajnos, mert Debrecenben máig sokan imádják a férfi kézilabdát.
A mi csapatunkat gondolkodó emberek alkották, és ez visszaköszönt a pályán is."
– Ebből a társaságból négyen doktori címet szereztek: Lukács János rendőr vezérőrnagy, aki húsz év négy hónapig irányította a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányságot, Takács Sándor és Gottdiener László, akik jogi diplomát vehettek át, és jómagam, aki orvosit. De Sárközi László például építészmérnök, tehát az akkori Dózsa észben, játéktudásban és korösszetételben is szenzációs elegyet alkotott. A két kapussal együtt tizenhárman voltunk, ami összeszokottságot jelentett, igaz, az alacsony létszámnak az volt a veszélye, ha egyszerre többen lesérülnek, alig tudtunk volna kiállni. Sokszor előfordult, hogy a kétórás edzések után gyakoroltuk a figurákat, például a kínait. A civil életben barátok voltunk, edzések után is összejártunk. Ennek így együtt volt köszönhető, hogy Debrecenben nem igazán tudtak megverni minket a magyar csapatok. Nem véletlen, hogy öt éven keresztül mindent megnyertünk, amit a magyar kézilabdában lehetett – idézte fel az emlékeket a Süvi becenévre hallgató legendás irányító.
Tízezren a betonkaréj körül
Az együttes abban az időben a Mikes Kelemen utcai szabadtéri stadionban – ahogy sokan ismerték, a „Dózsa-kisstadionban” – játszotta az összecsapásait. A betonpálya köré mérkőzésről mérkőzésre tízezer ember gyűlt össze, hogy félelmetes hangulatot teremtve a győzelembe hajszolják a lila-fehéreket.
Annak idején még a fákon is csüngtek az emberek. A meccs előtt két órával kimentünk a stadionba, és a készülődés alatt hallgattuk a szurkolók morajlását."
– Aki látni akart minket, legalább egy órával a kezdés előtt már ott kellett lennie, különben nem maradt számára hely. Amikor kiléptünk a pályára, szinte felrobbant a lelátó. A csapat és közönsége hihetetlenül egymásra talált, nagyon szoros kapocs alakult ki köztünk, ami akkora erőt és elszántságot adott, hogy úgy éreztük: egy ilyen drukkerhad előtt nem győzhet le minket senki.
Máig érzi a szeretetet
Akkoriban nem volt ellenségeskedés a csapatok között, a pályán keményen bántak egymással a felek, de a lefújás után megszűnt a feszültség, jó kapcsolatot ápoltak a játékosok. De ugyanez volt a helyzet a szurkolókkal is, persze a mérkőzés alatt kaptak a kézilabdázók hideget-meleget, de utána ugyanazok hívták meg őket egy sörre, akik pár perce még mindenfélét a fejükhöz vágtak.
A kézilabda küzdeni tudást, akaratot, az ellenfél tiszteletét, tisztességet, a csapatban gondolkodást adta nekünk."
– Én soha nem is tudtam volna egyéni sportoló lenni, mert a másikért küzdés, az egymásért tenni akarás jelentette számomra a mindent. Ott a pályán egyek voltunk, egy együtt létező szervezet, amelynek minden tagja egyformán fontos, és ha valamelyik aznap gyengébben működött, a többi átvállalta a pluszterheket. Máig érzem az emberek szeretetét, ismeretlenek szólítanak le az utcán, és elmondják, hogy drukkoltak nekünk, és mennyire büszkék voltak az eredményeinkre. A szurkolók magukénak érezték az aranyérmet, vártak minket a bajnoki döntőnek is beillő Honvéd elleni – amelyre kétezren kísértek el az együttest a fővárosba – mérkőzés után a Nagyállomáson. Lezárták a mostani Piac utcát, és az emberek a vállukon vittek minket az Aranybikáig, ami örökké emlékezetes lesz számunkra. Remélem, a jövőben minél több sportolónknak megadatik majd az az öröm és összetartozás, amit mi akkor átéltünk a szurkolóinkkal együtt – mondja csillogó szemmel a 114-szeres válogatott ikon.
MSZ