Debreceni Dózsa: a szeretetben volt az erejük

Debrecen - Immár 43 esztendeje, hogy a Debreceni Dózsa férfi kézilabdacsapata bajnoki címet szerzett. A nem mindennapi teljesítményre emlékezve idén már 18. alkalommal gyűltek össze ünnepelni a legendás alakulat tagjai. Lapunknak dr. Süvöltős Mihály, a gárda csapatkapitánya beszélt az együttes sikerének titkáról.

A bajnokcsapat játékosai egymásért, a közönségükért és a kézilabdáért mindent hajlandóak voltak megtenni. Évente összegyűlnek a Debreceni Dózsa 1975-ös férfi kézilabda bajnokcsapatának tagjai, hogy megemlékezzenek arról az időszakról, amely a cívisvárosi kézilabda aranylapjaira íródott.

– Ilyenkor anekdotázunk, felemlegetjük, ki milyen hülyeséget csinált vagy mondott egykor, de ezekben a csipkelődésekben csak szeretet van – árulja el dr. Süvöltős Mihály, az akkori gárda csapatkapitánya. – Az aranyérem mellett az a csapat szerzett még bajnoki ezüst- és bronzérmet, de megnyerte a Magyar Népköztársaság Kupát is. Játszottunk a BEK-ben, KEK-ben, tehát ez egy kiváló együttes volt, olyan, amelynek az eredményét 43 év múltán sem tudták megismételni. Hozzá kell tennem, hogy sajnos, mert Debrecenben máig sokan imádják a férfi kézilabdát.

A mi csapatunkat gondolkodó emberek alkották, és ez visszaköszönt a pályán is."

– Ebből a társaságból négyen doktori címet szereztek: Lukács János rendőr vezérőrnagy, aki húsz év négy hónapig irányította a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányságot, Takács Sándor és Gottdiener László, akik jogi diplomát vehettek át, és jómagam, aki orvosit. De Sárközi László például építészmérnök, tehát az akkori Dózsa észben, játéktudásban és kor­összetételben is szenzációs elegyet alkotott. A két kapussal együtt tizenhárman voltunk, ami összeszokottságot jelentett, igaz, az alacsony létszámnak az volt a veszélye, ha egyszerre többen lesérülnek, alig tudtunk volna kiállni. Sokszor előfordult, hogy a kétórás edzések után gyakoroltuk a figurákat, például a kínait. A civil életben barátok voltunk, edzések után is összejártunk. Ennek így együtt volt köszönhető, hogy Debrecenben nem igazán tudtak megverni minket a magyar csapatok. Nem véletlen, hogy öt éven keresztül mindent megnyertünk, amit a magyar kézilabdában lehetett – idézte fel az emlékeket a Süvi becenévre hallgató legendás irányító.

Tízezren a betonkaréj körül

Az együttes abban az időben a Mikes Kelemen utcai szabadtéri stadionban – ahogy sokan ismerték, a „Dózsa-kisstadionban” – játszotta az összecsapásait. A betonpálya köré mérkőzésről mérkőzésre tízezer ember gyűlt össze, hogy félelmetes hangulatot teremtve a győzelembe hajszolják a lila-fehéreket.

Annak idején még a fákon is csüngtek az emberek. A meccs előtt két órával kimentünk a stadionba, és a készülődés alatt hallgattuk a szurkolók morajlását."

– Aki látni akart minket, legalább egy órával a kezdés előtt már ott kellett lennie, különben nem maradt számára hely. Amikor kiléptünk a pályára, szinte felrobbant a lelátó. A csapat és közönsége hihetetlenül egymásra talált, nagyon szoros kapocs alakult ki köztünk, ami akkora erőt és elszántságot adott, hogy úgy éreztük: egy ilyen drukkerhad előtt nem győzhet le minket senki.

Máig érzi a szeretetet

Akkoriban nem volt ellenségeskedés a csapatok között, a pályán keményen bántak egymással a felek, de a lefújás után megszűnt a feszültség, jó kapcsolatot ápoltak a játékosok. De ugyanez volt a helyzet a szurkolókkal is, persze a mérkőzés alatt kaptak a kézilabdázók hideget-meleget, de utána ugyanazok hívták meg őket egy sörre, akik pár perce még mindenfélét a fejükhöz vágtak.

A kézilabda küzdeni tudást, akaratot, az ellenfél tiszteletét, tisztességet, a csapatban gondolkodást adta nekünk."

– Én soha nem is tudtam volna egyéni sportoló lenni, mert a másikért küzdés, az egymásért tenni akarás jelentette számomra a mindent. Ott a pályán egyek voltunk, egy együtt létező szervezet, amelynek minden tagja egyformán fontos, és ha valamelyik aznap gyengébben működött, a többi átvállalta a pluszterheket. Máig érzem az emberek szeretetét, ismeretlenek szólítanak le az utcán, és elmondják, hogy drukkoltak nekünk, és mennyire büszkék voltak az eredményeinkre. A szurkolók magukénak érezték az aranyérmet, vártak minket a bajnoki döntőnek is beillő Honvéd elleni – amelyre kétezren kísértek el az együttest a fővárosba – mérkőzés után a Nagyállomáson. Lezárták a mostani Piac utcát, és az emberek a vállukon vittek minket az Aranybikáig, ami örökké emlékezetes lesz számunkra. Remélem, a jövőben minél több sportolónknak megadatik majd az az öröm és összetartozás, amit mi akkor átéltünk a szurkolóinkkal együtt – mondja csillogó szemmel a 114-szeres válogatott ikon.

MSZ