Nico

Aligha túlzás azt állítani, hogy vasárnap kicsit szegényebb lett a magyar futball. Még úgy is, hogy Nikolics Nemanja már egy éve a reflektorfényen kívül tartózkodva játszott, hiszen a török Pendiksor létezéséről sem tudtunk azelőtt, hogy oda szerződött volna tavaly nyáron, és a ciprusi AEK Larnaca sincs túlságosan szem előtt itthonról nézve a labdarúgás világát. Amit előtte tett, arra viszont még soha senki sem volt képes a honfitársaink közül, de a nemzetközi porondon is nehéz lenne párját találni: gólkirály tudott lenni három helyen is: Magyarországon, Lengyelországban és az észak-amerikai profi ligában, az MLS-ben is felült a gólgyárosok trónjára. 

Az egykori Jugoszlávia területén fekvő Zentán született, ott is kezdett el játszani, majd átjőve a határon először Barcson, azután Kaposvölgyén játszott, és tizenöt esztendeje ott figyelt fel rá a Kaposvár. A Rákóczit nem vetette fel a pénz, a kényszer okán is kockáztatott ismeretlen, olcsón, ha lehet, ingyen megszerezhető játékosok bevetésével, és egészen biztos, hogy sem a klub, sem pedig maga Nikolics Nemanja nem hitte volna, hogy milyen karrier kezdetének a napja volt 2008. március 1-e. A csatár ekkor lépett pályára először a magyar élvonalban, és – ez is szinte meseszerű – éppen a Videoton ellen, amelyben két évvel később először, majd 2014-ben és 2015-ben is gólkirály lett. 

Mint már szó volt róla, ezt megtette a Legia Warszawa és a Chicago Fire csapatában is, 2016-ban, illetve 2017-ben, azaz három egymást követő évben is képes volt ontani a gólokat – három különböző bajnokságban, ráadásul az MLS-ben bekerült az év álomcsapatába, és klubcsúcsot döntött az egy idényen belül szerzett gólok szempontjából. A válogatottban viszont mintha átok sújtotta volna, 48 mérkőzésen mindössze hatszor talált a soros ellenfelek hálójába – ám az is igaz, hogy a csapat akkoriban nem a neki leginkább fekvő taktikával játszott. 

A leglenyűgözőbb az, hogy mindezek ellenére meg tudott maradni annak a szerény, rokonszenves embernek, mint amilyen az a srác volt, aki Zentáról átjött futballozni Barcsra. Nem lehetett neki előre köszönni, nem érezte úgy, hogy körülötte forogna a világ, és a vasárnap bejelentett döntése is ezt bizonyítja. Bár még játszhatna, ő a családja érdekében visszavonul. Okkal remélhetjük, hogy csak egy remek játékossal lettünk szegényebbek, és valamilyen feladattal hamarosan visszatér a futballba – szükség van az ilyen emberekre.