HAON
Hajdú-Bihar vármegyei hírportál
november 21., csütörtök
Meglepő, érdekes és elgondolkodtató az, amit a hét elején megtudhattunk a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi üléséről. A beszámolóból kiderült, hogy az MLSZ az új Willi Orbánokat és Callum Stylesokat keresi, és erről a legilletékesebb, Barczi Róbert sportigazgató beszélt a testület tagjainak. Ez állt a közleményben: „Az elmúlt két év egyik fő eredménye a korábbinál hatékonyabb játékosmegfigyelői rendszer kiépítése. Szeretnénk felkutatni az olyan tehetségeket, akiknek legalább egyetlen felmenőjük magyar, és külföldön élnek, futballoznak. Ilyen például Michael Okeke, a Manchester City akadémistája, aki a magyar U18-as válogatottban is bemutatkozott már. Callum Styles is már Angliában született, ám nagyszülei révén a magyar válogatottban játszhat.”
Tegyük hozzá: azért is, mert Angliában szóba sem kerül a válogatásnál, ahogy Loic Nego sem Franciaországban, és Willi Orbán sem kellett az aktuális német szövetségi kapitánynak, bár az ő esetében ezt alighanem már bánják Németországban. Az idézett mondatok mégsem azért meglepőek, érdekesek és elgondolkodtatóak, mert olyan futballistáktól várjuk a megváltást, akik másoknál nem kellenek, ugyanis ez nem jelent semmit: Belgrádban Styles, Nego és Orbán is a csapat legjobbjai közé tartozott, utóbbi védő létére győztes gólt is szerzett a szerbek ellen 2–1-re megnyert Eb-selejtezőn.
Ez azonban nem csupán játékosmegfigyelés, hanem egyben családfakutatás is. Rendben, minden esélyt meg kell ragadni, hogy lecsaphassunk számunkra hasznos tehetségekre, esetleg megelőzzük ezzel a lehetséges konkurenciát, ám ezt az utóbbi két év egyik fő eredményeként tálalni furcsa abban az országban, ahol a sport kiemelt, stratégia ágazat, és benne a labdarúgás prioritást élvez. Ez az elnökség tizenhárom éve irányítja a sportágat, a kormányzat azóta tömi milliárdokkal, akadémiák sora élvezi ennek minden előnyét, és erre az az egyik legnagyobb büszkeségünk, hogy komolyan előbbre léptünk a családfák kutatásában – ezt nehéz is első olvasatra elhinni.
Ez lényegében beismerése annak, hogy az utánpótlásképzés a rengeteg fejlesztés ellenére itthon fabatkát sem ér.
A sportigazgató nyilván tudja, mit beszél, ha valaki ismeri a helyzetet, akkor az ő. Külföldön született és pallérozódó, magyarul tüsszenteni sem tudó gyerekek családfáját kutatjuk, nem pedig a hazai rendszerben nevelkedő több tízezer futballistapalánta közül várjuk a jövő klasszisait, azokat, akik révén végre ismét kijuthatnánk egy világbajnokságra. Erre ugyanis a jelek szerint nincs sok esély.