Postánkból: Sokan küzdöttek Mónika életéért

Elérkezett az ideje annak, hogy egy embert próbáló, küzdelmes életszakaszt méltóképpen lezárjunk a szívünkben és a lelkünkben. Amikor így, a lelkünk csendjében emlékezünk, és előhozzuk az emlékképeinket azokról az eseményekről, amelyek oly gyorsan leperegtek, akkor azt látjuk, hogy egy „gigantikus” méretű összefogás működött körülöttünk, Mónikagyógyulása érdekében. Olyan szervezett és spontán szerveződött összefogás, együttérzés jött létre, amely mellett azt gondolom, nem mehetünk el szó nélkül.

Tisztelettel köszönjük a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium tanulóinak és a szüleiknek, az osztálytársaknak, az igazgatónőnek, a tanári karnak, Toldi Zoltán osztályfőnöknek, hogy ebben az élethalálharcban oroszlánrészt vállaltak mellettünk. Igaz emberségből, becsületből, bajtársi segítségből, mind a diákok, mind az őket nevelő pedagógus kar jelesre vizsgázott. Köszönjük az összefogásnak azt a különleges, szép formáját, amelyben százak és ezrek imádsága támogatott, kísért bennünket, hogy lélekben megerősödve induljunk neki az újabb kegyelmi napoknak.

Köszönjük a barátok, kollégák áldozatvállalását, ember feletti küzdelmeiket. Köszönjük a kezelő orvosaink emberséggel végzett gyógyító munkáját (Kis Csongor prof. és dr. Szegedi István adjunktus küzdelmeit). Köszönjük a Debreceni Onkológiai osztály dolgozóinak a feszített tempójú gyógyító munkáját. Köszönjük Pókáné (Erzsike néni mindig barátságos, bíztató mosolyát), a zene terapeuta szépen ívelő, gyógyító dallamát. Nagyon sokan küzdöttek velünk Mónika életéért.

Ez a küzdelem egy rövid pillanatra közösséggé formált bennünket. Olyan közösséggé, amely egy emberért mozdult. Olyan közösséggé, amely fel tudott nőni ehhez a helyzethez, és egymás arcán, egymás szemében kerestük a reményt, a hitet, amely újra és újra megcsillant előttünk, ha jó híreket adhattunk tovább. Bár Mónika törékeny élete elfáradt, és a szervezete nem bírta már, de mégis emelt fővel mehetünk tovább, mert szerettük őt, nagyon szerettük, és amit ember megtehet, mindent megtettünk.

Ezek után pedig alázattal meghajlunk a Jó Isten előtt, és csendben viseljük azt a fájdalmat, amelyet Mónika hiánya okoz bennünk.

Jóni János, édesapa