A vasdiploma nem rozsdásodik

Jancsó Gyula, a Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság jogelődjének vezetője – 1959 és 1971 között – május 22-én a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen vette át vasdiplomáját. Debreceni otthonában kerestem fel.

A vasdiplomáról csak ennyit mondott:
– Már csak négyen voltunk....
A szoba tele könyvvel, a kisasztalon régi, megsárgult papírok. Keresztlevelek.
– Csak érdekességképpen mondom – kezd mesélni a 89. éves Gyula bácsi (a végén megkért: tegezzem) –, hogy nagyapám, János, Gidófalván (Erdély) született, apám, Lajos a felvidéki Iglón. Én magam is itt láttam meg a napvilágot 1919. november 2-án. Igaz, a keresztlevélben november 11-e szerepel, mert apámék meg akarták várni a magyarok bejövetelét.

Amikor kitört a vörös forradalom, egy munkácsi ismerősünk azt mondta: gyertek inkább Munkácsra, ott még nincsenek csehek. Így lettünk kárpátaljaiak. Aztán vonattal jött pár cseh katona, és megszállták Munkácsot. Apám postafelügylő volt Munkácson is.

– Csehek alatt Munkácson nem volt magyar gimnázium, cseh gimnáziumba jártam. Perfekt megtanultam a cseh nyelvet. 1938. november 2-a életem legboldogabb napja volt: ekkor hozták meg a bécsi döntést. ’38 júniusában érettségiztem. Műszaki vonalon akartam érvényesülni, és jelentkeztem a Budapesti Műszaki Egyetemre építészmérnöknek. De akkor már dúlt a háború, felmentést kaptam tanulmányaim okán a katonai szolgálat alól.

– ’43-ban húsvét után kértem a kiegen, hogy hosszabbítsák meg a mentességemet még egy évre. Amikor megkérdezték a nevemet, a háromezer kérvény közül az enyém volt legfelül. Mázli! Micsoda mázli! Bementem az ezredes parancsnokhoz, aki megadta a halasztást.

– A következő mázli azt volt, hogy ’43-ban végeztem. Ugyanis a HM-rendelet szerint aki abban a tanévben végez, azt az egyetem jelenti. Én szeptember 29-én fejeztem be a egyetemet, az új tanév pedig október 1-jén kezdődött. Tehát rám nem vonatkozott a rendelet. Így aztán nem is kaptam behívót. Hát nem mázli?!

– Munkácson a Latorca Rt.-nél, Szolyván a vasútosztályon a tervezésnél kaptam munkát, drótkötélpályát terveztünk. Persze abból már nem lett semmi, mert jöttek a repülők. Kiadták a magyaroknak a parancsot: mindenkinek menni kell. Egy zsák lisztet cipeltem, de belerokkant a derekam. Szóba se jöhetett, hogy el tudjak menni. Így maradtam Munkácson.

– Kárpátalja akkor még nem tartozott a Szovjetunióhoz, hanem Csehszlovákia megszállt területe volt. Mivel én Csehszlovákiában születtem, kértem, engedjenek haza. Sok utánajárással sikerült elintézni, hogy vagonnal elhozhassam bútoraimat. Amit itt lát a szobában, ez mind munkácsi bútor. De nem Nove Mesto (Csehújhely), hanem Nove Mesto pod Siatorom (Sátoraljaújhely) volt az úticél, melyben egy vasutas ismerősöm segített.

– Amikor elindultam Munkácsról, vissza se néztem, meg voltam győződve, úgyis nemsokára visszajövök. Csak hát nem így alakult...

– Az alföld idegen volt számomra, hiszen egyetlen ősöm sem élt itt, vagy Székelyföld, vagy a Szepesség volt a hazájuk. A Bereg Megyei Ármentesítő Társulatnál kaptam állást. Amikor a ’48-as árvíz „kitört”, ott voltam Lónyánál.

– Közben már tárgyaltam a Nyírvíz Szabályozó Társulatnak az igazgatójával, Mikecz főmérnök úrral Nyíregyházán. Baloldali volt, ilyen intellektuális, sok szocialista könyve volt. Na, én aztán kipakoltam neki, hogy mi van a ott, milyen a szocializmus a gyakorlatban.

– Amikor az államosítás után megalakult az Ár- és Belvízvédelmi Kirendeltség Nyíregyházán, nyírségi szakaszmérnök lettem. Akkoriban még nem nagyon volt autó, így biciklivel jártam be a töltést. Megálltam az őrházaknál, kifaggattam a gátőröket. Más volt a szolgálat akkor.

– 1953-ben vagy ’52-ben – már nem emlékszem pontosan – alakultak meg a vízgazdálkodási körzetek, hozzánk csatolták aztán Mátészalkát is. Ez már állami szervezet volt, tulajdonképpen a vízügyi igazgatóság elődje. Három szervezet volt: a folyammérnöki hivatal, a kultúrmérnöki hivatal és a társulatok. A kultúrmérnöki hivatalhoz tartozott a vízjogi engedélyezés, amit körzetesítéskor megkaptunk.

– Ötvenhatban, mielőtt még kitört volna a forradalom, meg volt beszélve egy tárgyalás csehszlovák, szovjet és magyar szakemberek között a hármashatárnál, Györöcskénél. Azt mondja Zborai, az akkori főnököm, ne megyünk el ilyen időben. Mondom neki: „De Karcsi, ez szakmai dolog, menjünk el!” Elmentünk. Emlékszem, ladikon keltünk át a Tiszán, mert szlovák területen volt a találkozó. Az oroszok nagyot néztek, hogy megjelentünk. Később aztán jött egy levél Kijevből, az ottani minisztertől Dégen Imrének, a vízügyi főnöknek, amelyben azt írták: sokra értékelik, hogy abban az időben mi elmentünk és tárgyaltunk.

– Én nem voltam párttag, mégis kineveztek pártonkívüli igazgatónak – meséli Jancsó Gyula. – Mikor a jutalmazások kérdése került terítékre novemberben, sose felejtem el, az egyik dolgozónál azt mondja a párttitkár, ennek nem lehet adni, mert fasiszta. Kihozott a sodromból, rárivalltam: „Menj ki!” Na, több se kellett, egyenesen a pártbizottságon kötött ki, mondván: egy pártonkívüli igazgató kirúgta a párttitkárt. Én nem tagadtam, igen, elküldtem. Nem tudtak mit csinálni, elmozdították a párttitkárt és a személyzetist is. Ez volt a kezdete igazgatói tevékenységemnek.

Az 1970-es árvízre így emlékszik vissza Jancsó Gyula, aki akkor vízügyi igazgató volt:
– Egy szombati nap volt, szokás szerint benéztem a hivatalba, hogy tájékozódjak az árvízi helyzetről. Akkor jelentették Tiszabecsről, hogy órák alatt métereket nőtt a Tisza vize. Kárpátaljáról nem kaptunk vízállásjelentéseket, mert az árvíz egyszerűen elsodorta a vízmércéket. Felhívtam Budapestet, először el sem akarták hinni. Színelt a víz az töltéskoronával. Emlékszem, a debreceni igazgató eljött megnézni, csak krákogott idegességében. Tivadarnál a szűkület okozott igen komoly gondokat. A gátszakadások után a községeket kellett valahogy körgátakkal védeni. Minden községbe kineveztek egy mérnököt a vízigtől. Ez volt felkészülés a védekezésre, mert tulajdonképpen igazi árvízvédelemről nemigen lehetett beszélni. A Szamoson meg 1930 óta nem volt árvíz, melyen kétszer annyi víz jött, mint azelőtt valaha is.

– Sokat jártam hivatalos úton Kárpátaljára, hiszen akkor is rendszeresek voltak a szakmai tárgyalások. Mivel perfekt tudtam a csehet, nem volt nehéz megtanulni oroszul, s így megspóroltuk a tolmácsot. Volt egy érdekes eset. Felvettünk egy munkácsi kádert tolmácsnak, de mikor leültünk beszélgetni, azt mondja: igazgató úr, ne tessék haragudni, nem értek az egészből egy szót sem. Hát nevettünk egy nagyot. Hiszen aki a szakkifejezéseket nem ismeri, azt nem is tudja, miről beszélnek. Így aztán inkább oroszul készültek a jegyzőkönyvek, mert azokat magyarra fordítani könnyebb volt, mint fordítva. Emlékszem, egyszer Záhonyban egész éjszaka írtunk egyetlen oldalt.

– Nyugdíjba vonulásom után (1971) is még tettem-vettem, sokat fordítottam oroszból, csehből, nem csak szakmai szövegeket. Hatvanhét éve vagyok nős. Fiam mérnök, de már ő is nyugdíjas Miskolcon, lányom jogász itt, Debrecenben. Van négy unokám – három fiú, egy lány –, és van három dédunokám.

- Györke László -