Ötven év a vízibiztonság szolgálatában

A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény mindenese Elek Andrásné. A gyűjtemény a Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság 1. sz. szakaszmérnöksége épületének (Nyíregyháza, Móricz Zsigmond utca) földszintjén tekintélyes (167 négyzetméter) területet foglal el.

Elek Andrásné, Erzsike épp egy kollégának mutatja be a múzeumok éjszakája alkalmából kiállított alkotásokat. Merthogy a vízügyi múzeum nem kizárólag a szakmai relikviáknak ad helyet.

– Orosházán, Békés megyében születtem 1940-ben – kezdi a beszélgetést. – Hárman vagyunk testvérek. Édesapám téesz-tag volt, de egyébként kútfúrással foglalkozott, édesanyám pedig a fölműves-szövetkezetnél dolgozott. Becsületes, szorgalmas emberek voltak. Édesapámnak megírták az élettörténetét is, annak idején szakdolgozat témája volt. Édesanyám 75 éves koráig dolgozott, nyugdíjasként népi ülnök volt a bíróságon. Bátyám, Hári József Orosházán él, a helyi üveggyárból ment nyugdíjba. Húgom pedig, Tolnainé Hári Annamária a szegedi városgondnokságnál dolgozott. Ő szintén technikusként végzett, mint jómagam.

– Most volt a ötvenéves érettségi találkozónk. Hatvannál is többen jöttek el a 106 évfolyamtárs közül, akik Békéscsabán a Híd- és Vízműépítő Technikumban végeztek 1958-ban. Nagyon összetartó csapat voltunk, vagyunk. A diákkor meghatározó élmény volt életünkben, nagyon becsületes, lelkiismeretes tanáraink voltak, akik elindítottak bennünket a pályán. Úgy gondolom, mindannyian megálltuk helyünket. Ma már, persze, zömmel nyugdíjasok évfolyamtársaim.

– Hogy miért választottam ezt a pályát? Nos, már gyermekkoromban nagyon szerettem a vizet, a folyókat, a természetet. Annak idején az általános iskolába a békéscsabai technikum akkori igazgatója eljött, és toborzott bennünket. Akkoriban még ingyenes volt nemcsak az oktatás, hanem a kollégium is. Egy darabig. Amikor elmondta a lehetőségeket, nekem nagyon megtetszett ez a pálya. Döntésem határozott volt, így kerültem Békéscsabára, a technikumba. Nagyon jó szakemberek kerültek ki onnan. Oda járt például a mi korábbi igazgatónk, Szlávik Lajos, vagy Szappanos Ferenc, aki a pécsi vízignek volt az igazgatója, Beleznai Tibor, aki a debreceni víziget irányította sokáig.

– Szerettem ezt a pályát. 1958-ban az iskola kérésemre helyezett Nyíregyházára, mert akik itt töltötték a nyári gyakorlatokat, elhozták a vízig jó hírét, s kitüntetés volt nekünk, hogy ide jöhettünk dolgozni. 1958. július 10-én álltam munkába. Az akkori, első vízügyi igazgató, Zborai Károly fogadott. A Nyíri Szakaszmérnökséghez kerültem előbb gyakornoknak, majd műszaki ügyintézői munkakörben dolgoztam, belvízcsatornák fenntartási terveinek készítésében vettem részt. Később vízgazdálkodási ügyintéző, majd termeléselőkészítő beosztásban a meliorációs munkák, víztornyok, műtárgyépítések munkálatainak előkészítését végeztem. E munkakörhöz megszereztem a vízgazdálkodási kalkulátor képesítést.

– Szlávik Lajos hívására 1988-ban felmentem a központba oktatási és személyzeti ügyintézői beosztásba, ahol az igazgatósági dolgozók, a gát- és csatornaőrök, nehézgépkezelők továbbképzésével foglalkoztam egészen 1996 decemberéig. Ekkor tulajdonképpen nyugdíjba vonultam. De 1997 márciusában visszahívtak a múzeum gondozására. Mondanom sem kell, nagy örömmel elvállaltam ezt, a számomra korántsem új a feladatot.

– Tizenkét éve vagyok itt, nagyon tetszik ez a munkakör. Annál is inkább, mert a szakmai tapasztalat is megvan. Az 1953-ban alakuló igazgaztóság akkori dolgozóit is ismertem, akárcsak az igazgatóság tevékenységét a maga teljes folyamatában. Ez mind nagyon sokat segít a munkában.

– Itt a gyűjteményben nagy változás történt 2000-ben, amikor felújították az épületet, akkor ezt a földszinti részt megkapta a múzeum. A jelenlegi állapotot két év alatt alakítottam ki. A sok dokumentumot, tárgyakat újra kellett leltározni, elhelyezni. Nagyon szép feladat volt...

– Most 167 négyzetméteren vagyunk, de már ezt is kinőttük. Nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki a Jósa András Múzeummal, az ország vízügyes múzeumaival, a Duna Múzeummal. A szakmai múzeumokkal évente találkozunk tapasztalatcserére. Az utóbbi két évben kiállításokat is rendezünk különböző eseményekhez kapcsolódva, mint például a Víz Világnapja, vagy a Múzeumok Éjszakája. Ez, amit most már bezárunk, az ötödik kiállítás volt, melynek közel száz látogatója volt a két hét alatt. De vannak nálunk művészeti tárlatok is éppúgy mint gyermekrajz-kiállítások. Ezeknek szervezünk egy kis hírverést, hogy az érdeklődők egyúttal a vízügyi relikviákat is megtekinthessék.

– Mindig nagyon jó kollektívában dolgoztam: a szakaszmérnökségen éppúgy, mint jelenleg is. Minden feladat megoldásában kapok segítséget, hiszen ez csapatmunka, egyedül semmire nem mennék...

– 1960-ban mentem férjhez, András is az vízügy dolgozó volt. Sajnos, 1978-ban elváltunk, később meg is halt. Egy lányom van, Éva, ő a Móricz Zsigmond Színháznál dekoratőr, vejem a gumigyárban gépészeti szakértő. Egy unokám van, Gergely, aki most végzett a Sipkayban és a Cantemus Vegyeskar tagja. Tenor, és szólót is énekel. Most egyetemi felvételére készül Debrecenbe.
– A Magyar Hidrológiai Társaság munkájában is részt vettem, ez év májusában kaptam meg a Pro Aqua elismerést az ötvenéves tevékenységért. Természetesen nagyon örültem az elismerésnek, akárcsak a korábbi Törzsgárda Aranygyűrűnek a 35 éves szolgálatért, vagy a ötvenéves jubileumát ünneplő Fetivízig Ezüst Emlékérmét.

- Györke László -