„A vén cigánynál megdermedt a levegő”

Debrecen - „Minden énekesnek volt valami kapcsolódási pontja ezekhez a dalokhoz. A Szívemben bomba van címűt például Jucinak gyakran énekelte az édesanyja” – a 11 éves Budapest Bár alapításáról, különleges pillanatokról, a saját zenei kalandjairól mesélt a világlátott hegedűs, Farkas Róbert.

A szó szoros értelmében vett szerelemprojekt a Budapest Bár. Farkas Róbert és felesége fejében fogant és bátorságuk, valamint tudásuk nevelte állandó telt ház előtt játszó örömzenekarrá. A vezető előbb bejárta a világot, próbálgatta, mely zenekarban, stílusban tudná leginkább megtalálni magát. A szerény, alázatos művész végül maga köré építette „a bárt”, ahol a legkülönbözőbb érdeklődésű alkotóknak van „törzsasztala”.

Játszott autentikus cigányzenét, latint, hegedül, gitározik, nehéz volna felsorolni külföldi tanulmányait, fellépéseit. Mit kapott gyerekkorában otthon, ami ilyen kíváncsiságot szült és amitől ilyen bátran mert sokfélét tapasztalni a zenei pályán?

Édesapám muzsikus, a zene körülvett kicsi koromban is, nagyon vártam már, hogy hegedülhessek. Ötévesen kaptam meg az első hegedűmet, édesapám kezdett el foglalkozni velem, majd egy év múlva zenei iskolába íratott. 14 évesen kerültem a 100 Tagú Cigányzenekarba és 18 évesen váltam az egyik vezetőprímásává. Összesen 13 évet töltöttem a csapattal. Ám azt éreztem, hogy más zenei stílusokkal is meg szeretnék ismerkedni. A kalandozásaim előbb a Besh o droM zenekarba vezettek, aztán jött a Kistehén Tánczenekar és egy klezmer együttes, sokfelé játszottam. Huszonegy éves korom körül késztetést éreztem arra, hogy a klasszikus zenével komolyabban foglalkozzak. Felvételiztem zeneművészeti főiskolára, Dénes László felkészítésével szereztem hegedűtanári és kamaraművészi diplomát. Fontos időszak volt ez a pályámon, mert a klasszikus zenén keresztül minden stílust könnyebb elsajátítani.

Mit szólt a kalandozáshoz az édesapja? Büszke volt a nyitottságra vagy féltette a hosszú útkereséstől?

Ebből a szempontból mindig szabad kezet adott. Rám bízta az irányt. Azt mondta, azt kell játszani, amit az ember szeret. És én ezt egyre inkább éreztem a diploma után. Erős volt a hívás, hogy zenekart alapítsak, amellyel olyan műfajt játszhatok, amilyet nagyon szeretek, olyan muzsikusokkal, akiket én választok meg. Így alakult a Budapest Bár.

Leírva könnyű felfogni ezt az alakulást: szeretett volna ahhoz a műfajhoz nyúlni, ami a legközelebb állt hozzá, a 20-as 30-as évek slágereihez, a kávéházi zenékhez, felfrissítve, minőségi cigányzenei alapokkal megtámogatva. És elénekeltetni a hazai pop-, rock krémjével, akik eddig e stílustól távol álltak. Mégis nehezen képzelem el, hogyan valósulhatott meg, hisz az énekesek nagy részét nem ismerte. Hogyan fogadták ezt a 11 évvel ezelőtti kísérleti ötletet?

Néhány énekessel dolgoztam korábban együtt, Kollár Lacival, Németh Jucival, Szalóki Ágival, de volt több művész, akit nem ismertem. Amikor fölhívtam őket, nagy szerencsémre, mindenki elsőre igent mondott. Akkor még nem zenekarként trombitáltam össze őket, csak egy album erejéig. Minden énekesnek volt valami kapcsolódási pontja ezekhez a dalokhoz. A Szívemben bomba van címűt például Jucinak gyakran énekelte az édesanyja.

Kiss Tibiről kiderült, hogy a nagyapja aranykoszorús magyarnóta-szerző volt. Lovasi András felidézte, hogy a katonaévek alatt az ottani zenekarban ezeket a dalokat gyakran adták elő.

A zenekar a tervekkel ellentétben mégis kilépett a stúdióból és a Katona József Színházban állt először közönség elé. Miért épp ott? Kinek szólt akkor a bizalom a neves teátrum részéről, amivel befogadott egy kísérleti produkciót?

A Budapest Bár ötletét nem egyedül dédelgettem, a feleségemmel együtt vagyunk a zenekar szülei – ha fogalmazhatok így. A stúdiómunkálatok vége felé a tagok egyre érdeklődtek, hogy lesz-e lemezbemutató koncert. Azt feleltem, hogy nem terveztem. De hazaérve, a feleségemmel, Gáncs Andreával, – aki a zenekar managere – beszélgetni kezdtünk róla. Ő azt javasolta, hogy a műfaj gyökereit nézve, azaz a kulturális élet központjainak számító egykori patinás kávéházak hangulatát idézve, mindenképp színházban volna érdemes bemutatni. A Katona József Színház vezetősége tárt karokkal várt minket, miután Andrea ecsetelte a tervünket.

A 2007 decemberi premierre olyan tempóban fogytak a jegyek, hogy aznapra rögtön két előadás-időpontot is hirdettünk.”

Népszerű, beosztott koncertnaptárral rendelkező művészek alkotják az együttest. Ön rendszeresen fellép külföldön. Hogyan zajlik az alkotási folyamat? Hogyan egyeztetik a próbákat?

Szerencsére ez nem olyan nehéz. Kedves barátaimmal, kollégáimmal Farkas Mihállyal (cimbalom), Farkas Richárddal (bőgő), Ökrös Károllyal (harmonika, zongora), Kisvári Ferenccel (dobok) heti rendszerességgel próbálunk, és alkalmanként egy-egy énekessel szervezünk le közös próbát. Mára szépen kialakult a gyakorlások és fellépések egyeztetésének rendszere. Fél évre előre tudjuk, hogy mikor, hol játszunk.

Ezek szerint önök hangszerelik a dalokat. Ki hozza a dalötleteket?

Van, hogy az énekesek hoznak kedvelt dalokat, máskor meghallok egy részletet és rögtön beugrik az egyikük hangja, amelyen megszólalva szívesen hallgatnám. Tematikusak az albumaink. Az első a 20-as, 30-as évek zenéjét idézte, a másodikkal már a 40-es, 50-es évek dalterméséig merészkedtünk, majd jött egy zenekari album. Ezután éles váltás volt a Hoppá című lemez, amelyen a 80-as 90-es évek underground zenéihez, a Trabant vagy az Európa Kiadó számaihoz is nyúltunk. Ez nagy kihívás volt számomra és nagy energiát adott nekünk, hogy efféle dalokat is elő tudunk adni a közönség örömére. Motivált minket, még bátrabbak lettünk, még különbözőbb zenei világokat csempésszünk a repertoárba. Így születtek meg lassan a saját dalaink, a Húszezer éjszakás kaland például, de Szűcs Krisztiánon kívül, Németh Juci, Kiss Tibi, Ferenczi Gyuri, sőt még Presser Gábor is írt nekünk egy dalt, majd elő is adta velünk.

Izgalmas a Budapest Bár zenei palettája, ami azt tükrözi, hogy a sok és sokféle zenei kultúrával érkező tagja van.

Az ön számára mi az elmúlt bő egy évtized legnagyobb eredménye?

Az élteti a zenekart, hogy amit csinálunk, azt nagyon szeretjük. Imádunk muzsikálni, szeretjük ezeket a dalokat. Ez a társaság nem csak munkakapcsolatban van, hanem jó barátságban is. Sok időt töltünk együtt, hiszen vidéki koncertre indulva délben autóba ülünk és mire hazaérünk, bőven a következő nap elején járunk. A közös idők élvezetesek. Mint egy család, úgy működünk. Tiszteljük egymást, felnézünk egymásra.

És a legemlékezetesebb élménye?

Órákig sorolhatnám a közös jó élményeket. Az egyik legkülönlegesebb számomra a Művészetek Palotájában történt, amikor ötéves volt az együttes. Kollár Laci énekelte A vén cigányt. Amikor megszólalt a dal, éreztem, hogy megdermed a levegő. Ez egy emblematikus magyar nóta és alapvetően mi nem efféle dalokat, hanem a kávéházi könnyedebb muzsikákat játsszuk.

A vén cigányból egy olyan feldolgozást tudtunk csinálni, ami átértelmezte a dalt, sőt talán mélyebb rétegeit fedtük fel. Olyan boldog pillanat, amikor egy dallal szinte szugge­ráljuk a hallgatókat.”

A debreceni rajongók a táncos cipőiket fényesíthetik a május 23-i koncertre. Önök mivel készülnek?

Ha Debrecenben járunk, a Budapest Bár többnyire a Kölcsey Központban lép fel, ami egy nagyszerű helyszín. Sok visszajelzést kapunk azonban, hogy nehéz ülve hallgatni minket, jó lenne táncra perdülni. A Lovardában ülőhelyek mellett tánctér is lesz. Nyolc albumunk jelent már meg, a mostani koncertre ezekből válogatunk. Az elengedhetetlen, várt slágereken kívül az új albumunkról is hallhatnak a jelenlévők. Sok énekessel érkezünk, Behumi Dóri, Keleti András, Kiss Tibor, Németh Juci, Szűcs Krisztián és Frenk is velünk lesz. A debreceni közönség utoljára hallhatja velünk Németh Jucit egy nagyobb szünet előtt, ugyanis Juci kisbabát vár.

- Megyesi-Horváth Borbála -

Rendre tanít, önbizalmat ad

A zenekarvezetővel arról is szó esett, hogy az országos hangszeres játékot népszerűsítő törekvéseket (például Hangszert a kézbe programsorozat) erősítve, ő maga is támogat fiatalokat, fontosnak tartja a zenei nevelést.

Hangsúlyozta: „A hangszeres játék tanulása nem azért fontos, hogy az ember muzsikus legyen. A zene nevel. Arra, hogy ha valamit el akarunk érni, időt kell rá szánnunk. Rendre tanít. És melengeti a lelket. Nincs annál fantasztikusabb érzés, amikor az ember megszólaltat egy hangszert és akár a saját örömére el tud játszani egy dalt. Sok fiatalt tanítottam és foglalkozom fiatalokkal ma is. Azt látom, hogy nagy boldogság, ha előadnak egy-egy produkciót és azt a közönség értékeli. Annyi önbizalmat ad a lelküknek, ami boldogabbá teszi a hétköznapjaikat is.”