Megfertőzte Afrika és a Bamako szépsége

Hajdúhadház - Társával útja során számos jótékonysági eszközt osztogatott szét a fiatalok között Hirku Richárd.

A Dakar és az Africa Race árnyékában kétévente megrendeznek egy magyar szervezésű ralit is, ahol a kaland és a versenyzés mellett ugyanolyan hangsúlyos a jókedv, valamint a jótékonyság. Ebben az évben a Budapest–Bamako résztvevői három hét alatt kilencezernél is több kilométert tettek meg 16 nap alatt, annak érdekében, hogy Gambia fővárosába, Banjulba megérkezve teljesíthessék önként vállalt jószolgálati küldetésüket.

Az idei megmérettetésen a Hajdúhadházi Rendőrkapitányság munkatársa, Hirku Richárd címzetes rendőrzászlós is részt vett egy Mitsubishi Pajero volánja mögött.

Hirku Richárd a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében

A Hajdúhadházon, Tégláson és Bocskaikertben iskolarendőrként is dolgozó zászlós a hajdúhadházi Rózsai Tivadar Református Általános Iskola és a Bocskaikerti Németh László Általános Iskola diákjai által összegyűjtött tanszereket, füzeteket, ceruzákat juttatta el társával együtt a világ ötödik legszegényebb országában élő kortársaiknak. A felajánlásokhoz a Hajdú-Bihar megyei RFK Megyei Balesetmegelőzési Bizottság láthatóságot segítő eszközökkel csatlakozott.

– Mivel közel áll hozzám a kaland, így Bögöthy Árpád barátom invitálását elfogadva, idén együtt indultunk el a versenyen, én első bálozóként, ő már rutinos bamakósként vágott neki Afrikának – elevenítette fel a kezdeteket a zászlós. – Idén 430 résztvevő 150 autóval vágott neki a távnak, a részvevők fele külföldi volt, a világ minden tájáról. A komoly versenyzők mellett számos őrült fazon is felsorakozott a rajtnál, olyan járművekkel, amelyekkel a szomszéd településre nem mennék át, például egy flúgos lengyel egy Polski Fiat volánja mögött vágott neki a távnak.

Hogy érzékeltessem, ez mekkora kihívást jelentett neki, a második mauritániai nap útvonalából 230 km sivatag volt, ebből 100 kilométert mi a Túra kategóriás terepjárónkkal 10 óra alatt tudtunk megtenni, végül pedig fel kellett adnunk az etapot, és visszafordultunk.”

A homokvihar teljesen átrendezte a tájat, és a nemrég előttünk jártak nyomai a homokdűnék alá vezettek. A mezőny eldönthette, hogy vagy a sivatagban húzza ki az éjszakát, vagy visszafordul, és keres egy katonai ellenőrzőpontot, ami a szabadban éjszakázás egyetlen biztonságos módja – meséli.

Mellbevágó valóság

Hirku Richárd munkájából adódóan sokszor szembesül a hazai mélyszegénységgel, de amit ott tapasztalt, az még a sokat látott zászlóst is mellbe vágta. A sivatagban járva nemegyszer előfordult, hogy a pusztaságban 4-5 teljesen elszigetelt viskót látva azon gondolkodtak, ezek az emberek vajon miből élnek, hogy maradnak életben. A nyomort és a kilátástalanságot jól jellemzi a következő történet.

Richárd, Árpád és Lucas rengeteg láthatósági eszközt osztott szét a gyerekek között az úton

– Az első táborozás alkalmával összeismerkedtünk Lucas Martinssal, egy hazánkban élő brazil sráccal, aki autó nélkül vágott neki a ralinak, azt tervezve, hogy az egyes szakaszokra majd bekéredzkedik valamelyik járműbe. Összebarátkoztunk, és megegyeztünk, hogy attól kezdve velünk utazik. Pár nap múlva Szenegálban egy helyi étteremben csillapítottuk az éhségünket. Miután végeztünk az étkezéssel Lucas megkérdezte: a maradékkal mi a tervünk, elkérheti-e? Rábólintottunk, erre összeszedte a tányérokat, és elindult velük a hátsó terasz irányába, ahol megterített egy asztalt, majd megkérdezte az utcán nem messze tőlünk álldogáló két 11-12 éves forma fiúcskától, hogy mikor ettek utoljára. – Három napja – érkezett a válasz, mire ő meginvitálta a két kis srácot az asztalhoz. Én elmentem a konyhára, hogy szerezzek még egy-egy adagot, és amikor visszaértem azt látom, hogy Lucas sír. Kérdeztem: mi történt? Elmondta, hogy észrevette, a két kislegény kitekintget egy férfire az utcán. Noszogatására elmondták neki, hogy a szüleik, mivel nem tudták etetni, annak az embernek adták el őket, és most az beszélget egy másik alakkal arról, hogy ő is tovább értékesíti a fiúkat. Kérdeztük, tudunk-e segíteni, de a két fiúcska mondta, hogy ne, mert abból csak nekik lesz bajuk. Nem hagyott nyugodni a dolog, értesíteni akartuk a helyi hatóságot, de ott nem foglalkoztak az üggyel.

Pár óra múlva a településen zavargás tört ki, hirtelen megjelent a katonaság, és mindenki menedéket próbált keresni. Nem tudtuk, mi történt, csak azt láttuk, hogy egyre több a felfegyverzett katona az utcán, és menekülnek az emberek. A nagy felfordulásban mennünk kellett, és csak remélhetjük, hogy a két fiúcskával minden rendben van. Ez a brutális valóság.”

Folyamatosan osztogattak

Hiába a helyenként elképesztő szegénység, az afrikai emberek zöme mégis nyílt és becsületes. Richárdék egy marokkói szálláson hagytak egy táskát, amit csak kétszáz kilométer múlva vettek észre, Visszaérve, a szállás tulajdonosa nagy mosollyal az arcán hozta eléjük a táskát, mondván, hogy ez itt maradt. Minden megvolt hiánytalanul, a csomagot ki sem nyitották.

A fiatalok minden ajándéknak őszintén örültek

– Afrikába utazva mindenki attól fél, hogy kirabolják, mert rossz a közbiztonság. Mi pontosan az ellenkezőjét tapasztaltuk, nem akartak kifosztani minket. Nagyon barátságosak voltak, minden településen megállítottak a helyiek, és érdeklődtek, hogy vagyunk. Az út során sok láthatósági eszközt (karkötő, hátizsák, mellény) kiosztottunk a fiatalok között, hiszen az iskolás korú gyermekek zöme Mauritániában, Szene­gálban és Gambiában sokszor kilométereket gyalogolva jut el az iskolába, kivilágítatlan utakon. Az úton, ahol lehetett, a helyi kollégákat bevonva elmondtuk ezen eszközök használatának fontosságát – ismertette Richárd.

Speciális iskola

A célba érkezést követően Richárd és Árpád felkeresték a banjuli Rainbow Elementary Schoolt amely egy olyan alapítványi iskola, melyet azért hoztak létre, hogy a gyermekeket elhelyezhessék a szüleik, míg ők munkát vállalnak. Itt lettek átadva a hajdúhadházi és bocskaikerti gyerekek adományai.

– Egy olyan intézményről beszélünk, ahol a bölcsődésektől a felsősökig mindenféle gyermek megtalálható. Nekik vittünk füzeteket, ceruzákat és láthatósági tornazsákokat, amiknek nagyon örültek. Afrika e régiójában az írástudatlanság eléri a 90%-ot is, a szegénységből való kitörés egyik útja a tanulás.

A legnagyobb tapasztalat, hogy micsoda felfoghatatlan életminőségbeli különbségek vannak, ennek ellenére az ottaniak folyton mosolyognak, örülnek minden látogatónak.”

Bár még alig lett vége, érzem, hogy engem is „megfertőzött” a Budapest–Bamako. Szeretnénk a következő rajtnál is ott lenni. Próbálunk majd valami olyasmivel előállni, ami súrolja az őrület határát, az is benne van a pakliban, hogy legközelebb motorral vágok neki.

- Molnár Szilárd -

Mi a Budapest–Bamako rali?

A verseny szellemisége

A Budapest–Bamako-rali fapados Dakar-ként is ismert két évente megrendezett magyar szervezésű afrikai autóverseny. A rali minden év januárjában indul Budapestről, és általában Bamakóban, Mali fővárosában ér véget. Először 2006-ban tartották meg 42 csapattal, azóta a verseny ismertségének növekedésével a résztvevők száma is folyamatosan emelkedik. A futam minden évben kiemelkedő karitatív esemény Maliban és Mauritániában. Minden csapat ajándékokkal és adományokkal felszerelkezve érkezik a világ ötödik és hatodik legszegényebb országába. A Budapest-Bamako jótékonysági alapkoncepciója egyszerű: közvetítők nélkül eljuttatni az adományokat a rászorulóknak.

Az ásás mindennapi rutinnak számított

A rali a következő országokon halad át: Magyarország, Ausztria, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Marokkó, Nyugat-Szahara, Mauritánia, Szenegál, Gambia, Bissau-Guinea, és Mali.

Kategóriák

A Verseny kategóriában a résztvevők napi etapokat teljesítenek. A napi etapok során geocaching (ügyességi, tájékozódási) feladatokat kell megoldani, és speciál szakaszok lehetnek beiktatva, melyeket limitidő alatt kell teljesíteni, ám ezek meghatározásánál nem a száguldozás, hanem a biztonság a legfontosabb szempont. A versenykategória útvonala nehezebb, és sok esetben látványosabb, mint a kaland kategória útvonala, de itt is mindenki a saját élményének a kovácsa.

A Túra kategóriában egyetlen kihívás van. Két hét alatt eljutni Bamakoig, árkon-bokron át. A túra kategória is zord helyeken és úttalan utakon halad a célig. De ha akarod, akkor végig le is gurulhatsz aszfalton ma már Bamakoig. A két kerék meghajtású autók és a gyengélkedő csapatok, sokszor a betonon haladnak. A túrában is meg kell birkózni az idővel, korrupt karhatalmi szervekkel, politikai bizonytalansággal, homokviharokkal, hőséggel és még ki tudja mi minden mással.

A Spirit kategória azoknak lett kitalálva, akik nevezési díj nélkül, gyakorlatilag ipari hulladéknak számító járművekkel vágnak neki Afrikának. Nekik mindössze egy emailben kell jelezniük az elmeháborodottság fokát.