A jellem gyengeségei

Elegáns előadás, abból az úgynevezett színházi realitásból, ahol végül a benyomás számít leginkább. A hatás: amire emlékszünk majd. A denevér világa tágas, gazdag. A bőséget mutatja Menczel Róbert és Selmeczi György díszlete, Laczó Henriette jelmeze. Árad a zene (vezényel: Philippe de Chalendar). A tánc finom, visszafogott és kifejező. A tánckar tudása természetes. Könnyedséggel adják vissza Szamosi Judit koreográfiáját. Minden mozdulatuk egyben a környezetet is hitelesíti. Azt hihetjük, valóban olyan világra nyílik rálátásunk, amelynek lakói megtehetnék, hogy az értékeikre figyelő, tartalmas életét éljenek, vagy óhajtsanak. Értékeik elemelik őket a mindennapoktól – a mi átlagos mindennapjainktól mindenképpen -, akkor is, ha ez a kultúra számukra annyira nyilvánvaló, hogy észre sem veszik.

A denevér meséje talán éppen attól a legérdekesebb, hogy szereplői nem úgy tesznek, ahogyan kellene, s hogy ezt a mesét, kimódoltsága ellenére is a pontos megfigyelések jellemzik.

A bosszú története ez, amiben nem a fizikai erőszak a brutális, hanem a nevetségessé tett ember, Falke rafinériája: ahogyan a jellem hibáiból épít csapdát. Falke felkészült játékos, nemcsak azt tudja, áldozatai mifélék, hanem azt is, hogy mikor és miként cselekednek majd. Kínálná magát a feldolgozáshoz az ő nézőpontja, még akkor is, ha közben látnivaló, hogy Falke gonosz, mi több cinikus, nem csak Eisensteinnel kész leszámolni, de ha kell, az egész mindenséggel is. Ettől még lehet – a vele való azonosulás kényszere nélkül - izgalmas az ő oldaláról nézni az előadást, sőt, így lehetne igazán izgalmas és fordulatos.

Halasi Imre rendezésében Falke sincs közelebb másoknál hozzánk (és viszont) – nem ebből a mélységből hozza elő a darabot. A jellem gyengeségeit általában látjuk, a hibák mögött a jellemet azért ritkábban.
Falke motívumait jól elmagyarázza Vincze Gábor Péter játéka – nagyvilági alakoskodó, mindenhová bejáratos, a felszínes társalgások kellemes partnere, mindenkiről tudja, mit akar hallani. Belülről a visszavágás vágya fűti, kifelé a maga pórul járt voltát elfogadni kénytelen ember öniróniáját mutatja. Bizalmat ébreszt, feledteti a természetes gyanakvás kényszerét.

Molnár Erik amúgy sem gyanakvóra formálja Eisensteint – az ő felfogásában ez a férfi könnyen dugja a fejét a hurokba. A világképe középpontjában önmaga áll, megingathatatlanul. A magára figyelése az ösztönösségig lecsupaszított. Nincs más viszonyítási rendszere, csak az „én”, így a késztetései sodorják bajba. Erős vágyak ezek: a hódítás vágyai, de mintha ezen túl semmi egyebet nem tudna, és nem értene. Nem ellenfél ott, ahol nem durvasággal, hanem ésszel kell fogást találni.

Seres Ildikó Rosalindájában a kikapós menyecske ösztönélete utáni vágya küzd a hűségnek való megfelelés igényével. Tegye, ne tegye? A „nőnek lenni” állapota nem írható le pusztán a házastársi kötelék szavaival: hódítható és hódító, szerző és főleg visszaszerző lény: sértené, ha le kellene mondani arról, ami valaha már az övé volt. Hogy Eisenstein valójában az övé volt-e, maradnak kétségeink: az ilyen asszony erős, bármikor képes megkapni, de aligha birtokolhatja, ami megfoghatatlan, ami csak önmagához képest létezik.
A denevért sok kis pillanatból építi egész estévé Halasi Imre. Kulcsár Imre ügyvédje, Blind valószínűleg borzasztóan tehetségtelen és tehetetlen jogász, de - az erőfölény ellenére - annál önérzetesebb.
Alessandro Codeluppi Alfredje a tenorszerep kifigurázása: a hang, ebben a használatban üres - nem mindent mond el, hanem semmit sem mond el.
Kertész Marcella Adél alakjában a szobalánysorsból kitörés korlátjait próbálja átlépni – a felkapaszkodás kísérletét ábrázolja nagyra törésében is kisszerűnek, tréfásnak.
Molnár Anna Orlovszkyban a nagy hangulatváltással teremt érdekes pillanatot, Kincses Károly a kedélyességet mutatja meg Frank lényegi tulajdonságaként.
Frosch, Bakai László játéka szerint a szeszek elkötelezett barátja, de mégsem leépült alkoholista. Az italos ember mögött mindig ott érezni a józan embert is – józan részeg. Gátlástalan, de ez az ürügye, hogy igazi népfi lehessen – arra mutat, hogy a jellem hibái elmoshatják a különbségeket az emberek között. Ez persze aligha eléggé alapos, de azért meglehetősen komikus.