Olvasói levél: Dolgozók dicsérete

Debrecen - Nem tagadom: amikor ezt a címet kiötlöttem, Balassi Bálint szép verse, „A végek dicsérete” járt az eszemben. Noha én már úgy 60–65 évvel ezelőtt érettségiztem, biztosan sokan vagyunk, akik emlékszünk erre a versre, akár egy-két sort, netán egy egész strófát is fel tudnánk idézni belőle.

Hát, végvárak ma már nincsenek, hipermarket viszont van, s ha ok van rá, a dicséret kijár neki. Ott jártunk az elmúlt napokban (pontos nevét nem írhatjuk le), a soron következő „nagybevásárlást” végeztük. Minden rendben ment, már a csomagtartóba raktuk be az „árut”, amikor a feleségem keze megállt a levegőben: „te jó Ég, hol van az órám ?!” Pár percnyi helyszíni keresgélés és a lehetőségek átgondolása után arra jutottunk, hogy az óra valószínűleg bent, valamelyik polc mélyén lapulhat (ez a jobbik eset, mert így valószínűleg egy dolgozó találhatja meg), vagy – ha csak úgy lecsúszott a karjáról –, megeshet, hogy már el is taposták. Feleségem nagyon bánatos lett. Az óra ugyan nem gyémántberakásos „csilivili” volt, de számára nagyon nagy érték, szinte már „ereklye”. Nővérétől kapta több évtizeddel ezelőtt. A „nővérék” 1956 kapcsán kanadaiak lettek, egyik ottani nyaralásunk alkalmából ez volt talán a „fő” ajándék. „Nővérék” majd’ 10 évvel voltak idősebbek nálunk. Már nem élnek, így lett a kis óra szinte kegytárgy. Feleségem nem az a típus, aki könnyen feladja a dolgokat. Ügyfélszolgálat, bejelentés, kérés – én csak legyintettem magamban: fölösleges időpocsékolás. Persze, látva a reménykedést, hangosan nem szóltam semmit. Eltelt az első nap: séta a bevásárlóközpontba, érdeklődés, eredmény semmi. Eltelt a második nap: minden ugyanaz. A harmadik napon estefelé, erősen megcsappant reményekkel, feleségem ismét nekiindult. Szinte repkedett az örömtől, amikor hazajött: a kis öreg óra ott simult a karján!

Szívből köszönjük a Kishegyesi úti hipermarket dolgozóinak, akik talán nem is tudják, mekkora örömet szereztek nekünk.

- Név és cím a szerkesztőségben -