Híre, hamva

Mi még élünk. Legalábbis nem olvastam az ellenkezőjéről, egyelőre. De jobb az óvatosság. Fábián György írása.

Costa-Gavras, a világhírű filmrendező ugyancsak él 2018. augusztus 30-án, és köszöni, jól van, pedig aznap a fél világot bejárta a halálhíre.

Aztán nyilvánvalóvá vált: még csak nem is „igazi kamuhír” volt az a Twitter-bejegyzés, amelyet „benyelt” az AP hírügynökség, s amelynek nyomán kiadta a szomorú közlést. Azt lehetett olvasni azóta: sajtóbeugratásnak szánták, egy olasz újságíró tette próbára így a közösségi oldalak világát, s nem első ízben.

(Idehaza szintén akadt pár ilyen: például bő tíz éve kürtölték széjjel a honi lapok, hogy magyar törzset találtak Kongóban – majd kiderült: az eget rengető felfedezés csupán egy, a sajtó hiszékenységét kutató dokumentumfilm forgatókönyve számára „készült”…)

Visszatérve a Costa-posztra: morbid ízléstelenségén túl, több tanulsággal nyitja fel a szemünket, ha ugyan hagyjuk. Rámutat például a „Faceworld” sajátos kettősségére. Jó pár évvel ezelőtt azon lelkesedtünk, hogy a közösségi média új alapokra helyezi a hírközlést, hiszen létezhet-e gyorsabb, igazabb, hitelesebb száguldó riporter annál az okostelefonos járókelőnél, aki épp ott van a helyszínen, és már lövi is fel a friss fotóját a fészbukra? Később viszont megmutatkozott a sötét oldal: a különféle érdekek mentén szövődő álhírek, kattintásvadász kamuszenzációk és hasonlók révén mára már virágzó hazugságipar szökkent szárba ugyanazokon a csatornákon.

Elősegíti-e vagy megöli a nyilvánosságot a közösségi háló, és mennyire tudunk függetlenedni a különféle hatásaitól? Életkérdések lehetnek ezek a következő években.

Ha még élünk. Vagy csak hisszük, hogy igazi a képünk a tükörben? De hát mi az igazi? Az, amit mi látunk, vagy az, ahogyan mások látnak minket? Valódinak hitt kamuprofiljaink mögött araszolgatunk előre az életben? És merre is van előre?

- Fábián György -

[related-post post_id="3967932"]