A varázshegyen innen, a koncerteken túl

Debrecen - Megfigyeltük a Quimbyt a természetes közegén kívül, egy tombolástól ezúttal sem mentes esten.

Hogy minden ­Quimby Teátrum e verssel indul-e, nem tudom, de a nagy magyar puszta kurjantásnyi közelében élőknek simogató volt a Hortobágy poétáját hallani nyitányként október 27-én a Kölcsey Központban. Azért zavarosodott meg ebbéli hitem délibábja, mert Varga Livius ugyan sem nem kúnfajta, sem nem nagy szemű legény, de egyébiránt a költemény csaknem minden sorában sarjadzik olyan gondolat, ami a 27 éves zenekarra úgy illeszkedhet, mint csikósra a kék viselet. (Még egy ok, amiért érdemes újraélni ezt az élményt, hogy kiderüljön, máshol mi történik a „függönyfelvonás” után.)

Az – egyébként kategória­karámba aligha terelhető – alternatívrock-együttesnek aposztrofált hatfős banda az ugrálós fesztivál-, illetve klubkoncerteknél csendesebb, lírikusabb találkozást ígért. Ez a harmadik számnál vált pusztába kiáltott szóvá. Addig bírta ülve Kiss Tibor, a frontember. S nekem is kedvem lett volna felállva ordítani vele együtt, hogy „aludni kéne”. Az álmatlan dal hangosbeszélőbe éneklésével izgalmas feszültséget teremtettek a színpadon állók. A kontraszt aztán végig megmaradt, jó ritmusban érkeztek egymás után a prózai és a zenés etapok, a lassabb, illetve a pörgősebb számok.

A slágeréhséget enyhítendő előkerült többek között az Én már nem muzsikálok, a Fekete Lamour – lenyűgöző grafikával a háttérben –, az Autó egy szerpentinen és a Legyen vörös. De a produkció ajánlójában olvashatóhoz is tartotta magát a bagázs, és „olyan számokat tudtak megmutatni, amelyek sehova máshova nem passzolnak, csak egy különösen figyelmes közönséghez érnek el.”

A csendes, ülős ajándékai

A prózai részek hagytak kívánnivalót. Némelyik kissé erőltetett, az átkötést szolgálóra sikerült, mint például a trombitás Kárpáti József szódás szifonos jelenete, míg később a plüssmackót utolsó útjára készítő etap igazán kreatív alapokon nyugszik. Ahogyan kiemelendő a színházi elemeket használó részekből az ő selfie-s közönségbevonása, Varga Livius honfoglaló rapje és Az egyik ember… című számhoz illesztett kis történetek előadása. Ez utóbbi számomra az egyik legélvezetesebb. Remek ritmusú „dialóg” az éneklő Kiss Tibor és a mesélő Varga Livius között, eredeti poénokkal.

Zenélés közben azonban a Quimbytől megszokott egyedi stílust élvezhettük. A másfél órás produkció végén többször visszatapsolta a közönség a fiúkat. Az est végén mégis örömmel tölt el, hogy nem volt lehetőségem felpattanni Kiss Tibivel a tizedik percben. Az (el)csendesülős eseményen a figyelmem nem vitte el a féktelen felszabadultság, hanem koncentrálhattam ezekre a remek zenészekre, a mimikájukra, arra, ahogyan élvezik a játékot, felfedezhettem a dalok eddig ismeretlen, vagy korábban be nem fogadott tartományait. A kölcseybeli koncert külön ajándéka volt, hogy az együttes billentyűse, Balanyi Szilárd a Bogányi-zongorát is bevonta az előadásba.

Remélem, hogy nem „piszkos, gatyás bamba társaik” voltunk ezen estén, hanem értő, befogadó közönség, akikkel együtt lehet még „gondolni ezerszer csodaszépet” vagy akár őszintén mélabúst.

- Megyesi-Horváth Borbála -