Az otocsáni harangon a koronás címer még a királyságot idézi

A Hazajáró stábja ezúttal a történelmi Modrus- és Lika-Krbava vármegyék határvidékén járt, olyan vidéken, amely századokon át a Magyar Korona részét képezte.

A két műsorvezető, Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor az M5 kulturális csatornán sugárzott szombati Hazajárók-epizódban a Dinári-hegység vonulatának számtalan tagja közül most Ó-Horvátország és Szlavónia természetes határát, a Kis-Kapelát találta meg, mert itt tündökölnek a mészkő és a víz összjátékának gyümölcsei: a Plitvicei-tavak. De amíg hozzájuk elértek, lépten-nyomon kivételes karsztjelenségek kísérték a Kis-Kapelát körbejáró túrájukat.

A Hazajárók Gácska Poljéről indultak, betértek Otocsánba, majd a József útra fordulva Brinjébe értek. A vármegye egykori székhelye, Modrus vára után a Blaćansko-tó érintésével Szluinba mentek, ahonnan tovább ereszkedtek Drezsnik várához. Körtúrájuk csúcspontja a Plitvicei-tavak felfedezése volt.

Ahogy már megszokhattuk, ebben a Hazajárók-epizódban is sok-sok történelmi tudásanyagot osztottak meg a nézőkkel.

Оtocsac kicsiny, de csinos mezővárosába érve a műsor felidézte, hogy a régebben a Gacska-folvó által körülvett települést IV. Béla 1244-ben a vegliai Frangepánoknak adományozta. Az illető főúr itt magának várat épített. Frangepán Zsigmond 1461-ben püspökséget alapított itt, az azonban nemsokára beolvadt a zengibe.

Otocsac is sokat szenvedett a törököktől. Szenvedett bizony, de a Frangepánok úgy megerősítették a falait, hogy bármennyi is jött, egy ellenségnek sem sikerült elfoglalnia. Aztán a Frangepán-korszak letűnése után 1746-tól már a katonai határőrvidék központja lett, Mária Terézia rendelkezésére állva – hangzott el a műsor narrációjában, amely arra is kitért, hogy

később Jugoszlávia sem tudta végleg eltörölni a határokat ezen a vidéken. A délszláv állam felbomlása után, 1991-ben a Horvátországhoz került városkát már a szerbek támadták. A négy évig tartó ostromnak nemcsak épületek, de sok horvát katona és civil esett áldozatául. A harcos idők sok emlékünket elsodorták, de az otocsáni harangon a koronás címer még a királyságot idézi

– derült ki viszont a Hazajárók kamerája előtt.

Ahogy az is, hogy a környéken Sólyomkő vára az, amelyet a környéken pusztító oszmánoknak sohasem sikerült elfoglalnia. De a várak sorsa már csak ilyen: a török veszély elmúltával erős falaira és őrségére sem volt többé szükség, így a magára hagyott vár az idő vasfogának lett a martaléka. Már csak a hit bástyája, a gótikus várkápolna dacol az elemekkel – adnak számot az elmúlásról a Hazajárók, akik Sólyomkő vára mellett a Frangepánok egyik legfontosabb birtokközpontjára, egyben a vármegye névadó székhelyére, Modrusba is benéznek.

1193-ban III. Béla Terzsán várát az egész vármegyével együtt a Frangepánok ősének, Vegliai Bertalannak adományozta. Erről a templomon emléktábla tanúskodik. Ám a vár alatti városból, ahol fénykorában 10 templom és paloták sokasága állt, semmi nem maradt. Aki emlékezni akar, a várhegyet kell megmásznia.

Ott, a régi zenggi országút mentén, magas kúpon emelkedik a fényes múltú Modrus vár romja. A II. Józsefről nevezett József-útra tekint alá, mely a Nagy és a Kis-Kapelát elválasztó nyergen át Károlyvárosból Zenggbe visz. A vár már a XII. században a „comitatus Modrus” székhelye volt.

Az történelmet búvárló menetelés után egy igazi turistacentrumba, a plitvicei tavak körül létesített, már világörökséggé lett Nemzeti Parkba vezetett a Hazajárók útja, oda, ahová már a földkerekség minden tájáról özönlenek a turisták.

A túlzsúfoltság miatt ma már előre kell regisztrálni a tórendszer meglátogatásához. Elektromos buszra szállva lehet eljutni a park déli bejáratához, hogy onnan a felső tavaktól indulva észak felé lehessen végigjárni a tórendszert.

A legfelső, a Fekete- és Fehér-folyók táplálta Proscensko-tó csendes és nyugodt víztükre még semmit jelét nem mutatja, mi is vár vizére a következő mintegy 8 kilométeren. 639 m méterrel a tenger szintje felett fekszik, míg alatta még 16 nagyobb és több kisebb tó helyezkedik el a völgyben, lépcsőzetesen.

A legalsó tóig csökkenő, közel 200 méteres szintkülönbséget száznál is több kisebb-nagyobb vízeséssel küzdi le a tavakat felfűző Korana folyó, páratlan látványt kínálva a látogatóinak.

A műsor legfőbb természeti attrakciója így nem lehet más, mint ami plitvicei tavaknak is az egyik legnagyobb csodája: a Plitvice záporpatak sistergő, fénylő habjainak bemutatása. A fátyolzuhatag 78 méter magasságból bocsátkozik le mennydörgésszerű zajjal, 5-6 óriási zuhatag alakjában.

Ezt a csodát a Hazajárókban Cseneyi Vuchetich Vuk szavaival méltatják, az adás záróképeire azt az idézetet feliratozva, melyben a természetjáró szerző a fátyolzuhatagról szólva azt nyilatkozza, hogy azt bizony el ne mulassza senki meglátogatni. Mert az idézet szerint a vándorból itt méltán kifakadhat az őszinte elragadtatás e szózata: „Hej, be illő párja a mi szép hazánknak ez a mi testvér országunk!”