Oly távol, mégis közel

Aki már megtapasztalta, tudja, valóban így van. Amikor örökre el kellett búcsúznod közeli hozzátartozódtól, akkor egy egészen új korszak kezdődik az életedben.

A kezdeti döbbenet után egyre csak nő az üresség, s végül hatalmassá válik. Az idő előrehaladtával még jobban érzed a hiányát; már nincs, aki elmondja, mitől annyira különleges és utánozhatatlan a kedvenc ételed, nincs, aki elmesélné, mik voltak az első szavaid, mikor rúgtál először labdába, vagy éppen milyen érzésekkel kezdted meg az iskolát. S nincs az, akire mindig, minden körülmények között számíthattál. Már nem kérhetsz tanácsot, nem várhatsz vigaszt attól, aki a legjobban ismert.

A temetést követően rendszeresen mész a sírhoz, szinte gondolatok sem keringenek a fejedben, csak visznek a lábaid a végső nyughelyhez. Nem szégyelled, hogy beszélsz az elhunythoz, s az sem zavar, ha mindezt hangosan teszed, s valaki meghallja. Keresed a jeleket, hogy valamilyen módon üzen neked: egy pillangót küld a sírkőre, amikor éppen ott vagy, esetleg a kedvenc virága egyedül virít a vázában a sok hervadt növény mellett. A látogatások száma idővel egyre csökken. Próbálod nyugtatni magad, hogy felesleges a temetőbe menni ahhoz, hogy szeretettel gondolj rá.

De azért vannak a „kötelező körök”, amiket nem hagyhatsz ki, s muszáj menni: születés- és névnap, tavaszi sírgondozás, téliesítés, illetve kinek a mindenszentek ünnepe, kinek pedig a halottak napja ez a dátum. Ilyenkor általában azok is elzarándokolnak az elvesztett családtagok, barátok, ismerősök sírjához, akik egész évben be sem teszik a lábukat a temetőbe.

A november eleji napoknak különleges hangulata van, a sok zarándok, a rengeteg virág és mécses miatt. Bevallom, engem mindig különösen megérint, amikor sötétedéskor a gyertyák lángja világítja be a sírhelyeket. Ebben az emelkedett hangulatban még jobban szorul az ember mellkasa, amikor elhelyezi a virágcsokrot a hideg márványtáblán, s megremeg a kéz, amikor a gyufával próbál tüzet csiholni. A szeretteink hiánya hiába óriási, ezekben a pillanatokban mégis olyan közel érezzük magunkhoz őket. Persze a szívünkben örökké élnek, és semmihez sem hasonlítható boldogság önti el a lelkünket, ha egy-egy emlék kapcsán felidézhetjük őket, vagy reggelente úgy ébredünk, hogy velük álmodhattunk.

Boros Norbert