Empátia nélkül nem megy

A konyhából rohanok a szobába, ugyanis egyetlen, bogárszemű gyermekem éktelen üvöltésbe kezd. Közben az jár a fejemben, vajon mi történhetett? Ugrálás közben – ami persze tilos – leesett az ágyról? Megint felállt a kisszékre, hogy elérjen a felső polcon valamit, de kicsúszott alóla a szék? Amikor beérek, látom, a bilin ül és krokodilkönnyeket hullajtva artikulálatlanul üvölt. Cicám, mi a baj? Pisilni akarok és nem jön a pisi! De babám, azt nem te szabályozod, akkor pisilsz, amikor ingered van rá. De én most akarok! És üvölt vigasztalhatatlanul, én pedig megölelem, mert tudom, tényleg nagyon bosszantó, ha valamit akarsz, de nem sikerül.

A dackorszak már csak ilyen. A semmiből tör elő és megfékezhetetlen. Legtöbbször számunkra érthetetlen ok miatt bugy­gyan ki a gyermekből a sírás: leitta magát, nem úgy néztem rá, ahogy neki tetszett volna, vagy épp miért nem rakok joghurtot az almára, amikor pedig kategorikusan kijelentette, hogy nem kell. Valljuk be, nem könnyű ez a korszak sem a gyereknek, sem a szülőknek. Hiszen, melyik az az anyuka, akinek a 120. ilyen eset után is őszinte marad a mosolya? Elengedhetetlen a kellő empátia, s a Kádár Annamária által említett Etelka-módszer. S hogy utóbbit hogy kell elképzelni?

Bemegy az anyuka a bevásárlóközpontba kislányával, aki – mint a legtöbb 3 éves –, kampányol egy babáért. Neki most kell, rögtön és azonnal. Édesanya próbálja nyugtatni: Etelka, nyugodj meg, öt perc múlva a pénztárnál vagyunk. A kislány artikulálatlanul üvölt, anyuka angyali nyugalommal mondja: Etelka, nyugodj meg, öt perc múlva kint vagyunk a parkolóban. Áll mögöttük egy hölgy, és úgy furdalja a kíváncsiság az oldalát, hogy nem bír magával és megkérdezi: ne haragudjon, hölgyem, mégis milyen módszer szerint neveli az Etelka nevű kislányát? Az anyuka nagy csodálkozva ránéz és azt mondja: de hát Etelka én vagyok!

Minden akadály könnyebben áthidalható, ha kellő humorérzékkel állunk hozzá.