Fejes Tamás: Sokszor vágják a képembe, hogy nekem könnyű, biztosan jó volt a hátszelem

Fejes Tamást nem kell bemutatni a debrecenieknek, oszlopos tagja a Tankcsapdának, vérbeli rocker, de mostanában egy szokatlan oldalát láthatjuk a képernyőn. Ha leegyszerűsítem a kérdést: mi a fenét keresel egy ilyen műsorban?

Ez a kérdés némi túlzással mindennap elhangzik, még az ismerőseim, barátok részéről is, de bevallom, ezt én is feltettem anno a Kincsvadászok készítőinek, amikor felkértek a szereplésre. Nyilván a zenei pályámat kiegészíti egy ilyen vonal, a Tankcsapda üzleti ügyeinek zöme alapvetően rám hárul, ott a hangszerüzletem, a Roncsbár, a Paripa Csárda, de az évek során legalább száz jármű is megfordult a kezem alatt. Ha ezt az oldalát nézem a dolognak, akkor végső soron érthető mindez, de azt sem tartom kizártnak, hogy egyszerűen csak kellett egy ilyen karakter a produkcióba.

Mindig is volt egy ilyen „látens” üzletember éned?

Kölyökkoromban sem állt tőlem távol a seftelés, mindig volt valami, amivel bizniszeltem. Később, amikor egyre jobban érdekelt a zene, beálltam egy hangszerboltba eladónak. Rájöttem ugyanis, ha zenélni akarok, ahhoz meg kell teremtenem az anyagi feltételeket.

Az első hangszerboltomat is úgy indítottam, hogy az egyik haverom édesanyja adott kölcsön 750 ezer forintot, mert a bankok csak kiröhögtek. A bolt a garázsunkból nőtte ki magát, ma már üzlethálózatként egymilliárdos árukészlettel dolgozunk. Később persze többször is a bankokra kellett támaszkodnom, sokan ezt felejtik ki a képletből, amikor a pénzügyeimen csámcsognak. Az üzleti érzékemet amúgy nem tudom, hogy kitől örököltem, a családunkban senki sem vállalkozott. A hangszerbolt egy felismerésből indult, minőségibb cuccokra vágytam, de mivel nem találtam ilyen boltot, indítottam hát egyet én. Ez amúgy jellemző rám, a legtöbb sikeres vállalkozásom mögött egy impulzus áll, egy rácsodálkozás, hogy basszus, ebben lenne üzlet. Amikor a Tankcsapdával a világ szinte minden pontját bejártam, és tátott szájjal azt láttam, hogy máshol milyen filingje, hagyománya van a romkocsmáknak, elhatároztam, hogy Debrecenbe is kellene egy ilyen!

Lássuk be, ezek szorosan kötődnek a zenéhez, de hogyan csöppentél bele például az apartmanbizniszbe?

Szerintem mindenki más is eljátszik egyszer-egyszer a gondolattal, hogy mi lenne, ha… Spanyolországban nyaraltam pár éve, és egyszerűen beleszerettem a helybe. Alföldi parasztgyerekként máig lenyűgöz, hogy kinézek az ablakon, és ott a tenger, a hangulat, a kultúra, az emberek, a minden. Aztán elkezdtem kíváncsiságból rákeresni, mennyibe kerülnek az ingatlanok, majd rádöbbentem, hogy semmivel sem drágábbak, mint idehaza. Kigondoltam, hogy veszek egy apartmant, de végül kettőt vettem, most épül a harmadik. Igen ám, de elkezdtem agyalni, hogy azért felesleges beleugrani egy ilyen vételbe, hogy évente egyszer-kétszer használjuk csak, ezért elkezdtük kiadni. Ez az apartmanozás amúgy olyannyira megtetszett, hogy idén Demjénben is indítok egy vendégházat, csodás környezetben van az is.

Egy rockerről nekem az a sztereotip kép ugrik be, aki carpe diem felkiáltással a két végén égeti a gyertyát, de semmiképpen nem egy hozzád hasonló, racionális üzletember.

Ó, pedig hidd el, egyáltalán nem áll tőlem távol a bulizás, égett már annak a bizonyos gyertyának az összes oldala. Érdekes amúgy, mert a spanyol apartmant pont Carpe diemnek neveztem el. Nem tartom magamat amúgy üzletembernek, a szó hagyományos értelmében semmiképp.

Éppen ezért sokszor nyúltam bele olyan üzletekbe is, amivel megjártam, vagy éppen átvertek. Nem vált minden arannyá, amihez Fejes Tamás keze hozzáért. Ha visszakanyarodok oda, hogy milyen az a sztereotip kép, ami egy rockert jellemez, ahhoz képest nyilván sokkal tudatosabb, racionálisabb vagyok.

Ez az ösztönösség kizárja, hogy tanácsot kérj üzleti témában? Adsz mások véleményére?

Nem, dehogy! Több olyan barátom, ismerősöm is van, akiknek kifejezetten adok a véleményére, sőt, ki is szoktam kérni a tanácsukat. Nem vagyok tévedhetetlen és kellően önfejű sem ahhoz, hogy mindenáron a saját elképzeléseim mentén menjek a falnak. Kell is, hogy elfogadjam mások tanácsát, mert egyedül nem lennék képes mindent áttekinteni, beleőrülnék a folyamatos mikromenedzselésbe. Szerencsére a fiam a hangszerüzlettel járó ügyeket már jól el tudja látni, a Roncsbárban például egy kiváló csapat viszi a hátán a dolgokat Bernáth Csabival az élen. Én nagy összességében látom át a terepet, tartom kézben a feladatokat.

Ezek szerint nem osztod azt a mondást, hogy üzletben nincs barátság?

Fogós kérdés, mert én is azt gondolom, hogy nem egészséges vegyíteni a kettőt. Több baráti kapcsolatom is megromlott már az idők során, amikor az üzlet is bekerült a képbe, vagy éppen fordítva, a közös vállalkozás látta a kárát a barátságnak. Mindemellett vannak olyan barátaim, akikkel az üzleti életben is kiválóan együtt tudunk működni, de ha egy mód van rá, igyekszem szétválasztani ezt a két területet.

Régiség, műkincs: tág fogalmaknak tűnnek, éppen ezért nehezen megfoghatóak, mit értünk ezek alatt. Te miként kerültél közel ezekhez?

Valahogy mindig is érdekeltek, fiatalon a Nagyerdőn állandóan az autópiacot, a mostani Kölcsey Központ helyén pedig a régiségvásárokat jártam. Rengeteg tárgyat vettem, sefteltem, persze a legtöbbel átcsesztek, de volt az egésznek egy hangulata.

Mára azért sokat változott az ízlésem, de a régiségek, a különleges tárgyak mind a mai napig felkeltik az érdeklődésemet. A kortárs festmények, alkotások kifejezetten nagy kedvenceimmé váltak. Az átlagosnál talán szélesebb a látóköröm ugyan a témában, de műgyűjtőnek semmiképpen nem nevezném magamat.

A piros Ford Mustang kabriódat és a motorokat elnézve egyértelműen szűkíthető a kör, ami a régiségeket illeti…

A régi járművek nagy szerelmeim, ez kétségtelen; az órákra is sikerült rácsavarodni, de mivel autószerelő az eredeti szakmám, az autók, a motorok a gyengéim. A Mustang mindig is nagy álmom volt, öt év alatt sikerült felújítani, de ahogy említettem is, legalább száz jármű fordult már meg a kezem alatt. Nem leszek álszent, volt, amit befektetési céllal vettem, de olyan is, amelyre mindig is vágytam. Így került be például a gyűjteményembe egy Talmácsi-féle Aprilia, vagy az a salakmotor, amit Adorján Zoli épített nekem.

Van esetleg még olyan jármű vagy tárgy, ami bakancslistás nálad?

Ha nem számítana a pénz, vagy sikerülne beszerezni jó árban egy Mercedes-Benz SL 280 „Pagoda”-t, azt nagyon élném… Gyerekként volt egy ilyen matchboxom, már akkor belehabarodtam. Mostanában azonban olyan dolgokat is a fejembe vettem, hogy visszavásároljam az első Simsonomat, vagy vegyek egy Romet Ponyt, amiért állandóan nyüstöltem édesanyámat, de végül nem kaptam meg, na ma már ezek is megvannak. Egy gyorsasági MZ-t vagy egy verseny Méray-t is vásároltam a gyűjteményembe, ahogy egy 1500-ös vagy egy 1200-es Ladát is. Egy Barkast szeretnék még, mert az volt az első autóm. Zenei vonalon több olyan együttes is van, akiktől szívesen elfogadnék egy-egy relikviát, például Bon Jovi vagy a Kiss. Most úgy áll, hogy a Mötley Crüe basszusgitárosától, Nikki Sixx-től sikerül beszerezni egy dedikált gitárt. Na, ez biztosan a gyűjteményem ékköve lesz!