„A mai gyermekek nem is tudják, milyen jó világuk van!”

Tavasz végén, ahogy előbújnak az első igazi meleget hozó, ragyogó napsugarak, kinőnek az utca aszfaltjából a fagylaltosstandok, kinyitnak a cukrászdák jeges finomságokat rejtő pultjai. A szivárvány minden színét magára öltő, a mesevilág és a fantázia szülte nevekkel felcímkézett fagylaltfajták tucatját kínálják a kíváncsi szemű vásárlónak.

– A mai gyermekek nem is tudják, milyen jó világuk van! Amikor én voltam kicsi, nem volt, csak kétfajta fagylalt: csokoládé meg vanília. Aztán később megjelent a puncs, tele mazsolával – emlékszik gyermekkora nyaraira a nyíracsádi Dorogi Józsefné Juliska. – Mint minden gyermek, én is nagyon szerettem a fagylaltot. Szegény világ volt, csak ritkán jutott ilyesmire, pedig akkoriban 50 fillér volt egy kis gömb ára. A falusi gyerekek nyaranta kint játszottak az udvaron. Hegyeztük a fülünket, ki hallja meg először a fagylaltos bácsi csengőjét, aki hetente kétszer járta végig a falu utcáit. „Jön Marci bácsi!” – adtuk tovább a hírt udvarról udvarra. Szaladtunk mind; ki a kerítésre kapaszkodott, aki nem érte fel, az meg csak a réseken leskelődött kifelé. A szegényebb szülők nem engedhették meg maguknak, hogy hetente többször fagylaltozzanak a gyerekek. Pláne olyan családban, ahol többen voltak. Pedig a Marci bácsi fagylaltja olyan finom volt, hogy még a szomszéd faluból is hozzá jártak vasárnaponként.

Mindenki jól járt

Anyám sajnált bennünket, hogy vasárnapig várni kell arra az egy gömb fagylaltra, Marci bácsi meg sajnálta a sóvárgó gyermekeket, így aztán odaszólt anyámnak, hogy ha nem tud pénzzel fizetni, adjon azt, amije van. – Ne sóvárogjon az a gyermek! – mondta Marci bácsi, aki elfogadott egy-egy tojást vagy egy-két cső tengerit is egy gömb fagylaltért. Így aztán mindenki jól járt. Anyámnak megmaradt a pénze, az a pár tojás meg kikerült a tyúkok alól. Marci bácsinak sem kellett pénzt adnia a tojásért, tengeriért. Jól járt a gyermek is, mert megvolt a fagylaltja és persze a boldogsága is – mondta Juliska, aki nagyon meghatódott, ahogy az emlékeket idézte.

Nem voltak hálátlanok

– Most is előttem van, ahogy esdekeltünk azért az egy gömb fagylaltért. Úgy vigyáztunk rá, hogy egyetlen cseppje se vesszen kárba. Még a kezünkről is lenyalogattuk, ami ráfolyt. Mi sem voltunk hálátlanok. Közrefogtuk Marci bácsi pedállal hajtott kis kocsiját, és segítettünk tolni egy darabon. Még ennek is tudtunk örülni.

Dorogi Józsefné emlékeit lejegyezte: Kedves Zilahi Enikő