„Száz évhez az kell, hogy mozogjon az ember, amíg tud”

Az idős asszonyt otthonában kerestük fel néhány nappal az évszázados születésnapja után. Hajdúböszörmény-Bodaszőlő egyik szűk utcájának a mélyén, erdők szomszédságában él Zsófia néni. Kis ház, odabent példás rend, gyermekei is otthon vannak. A belső szobából két lánya is segít neki kijönni, közben szabadkoznak, hogy nem lát már a mama, ezért kell így segíteni neki. A születésnapi süteménnyel kínálnak bennünket, és közben elmondják, hogy nagyon sokan eljöttek a nagy eseményre.

Az ünnepelten kívül az öt gyermek (hatan voltak testvérek, egy már elhunyt), a 12 unoka, a 15 dédunoka és mindegyikőjük családja, no meg jó néhány jó ismerős a faluból, így ülték körbe az ünnepi asztalt. Persze nem itt, a kicsi házban, hanem a képviselő jóvoltából fent a központban, az ifjúsági házban tartották az igen ritka családi eseményt. Hívni nem hívták a vendégeket, jöttek a falubeliek a Zsófia néni iránti szeretetből.

Ez, valamint az, hogy az anya, a nagymama, a dédmama születésnapjára szinte teljes számban összejött a család, mutatja azt a szeretetet, amire az ünnepelt hivatkozott akkor, amikor a búcsúzásunk előtt azt kérdeztük tőle, hogy mit kell nekünk tenni azért, hogy megérjük a 100 évet. És hogy előtte még miről beszélt Zsófia néni? Természetesen az életéről. Összeszedetten, folyamatosan, tartalmasan.

Tartalmas életút

- Nádvaron születtem 1920-ban és 1954-ig ott éltem. Édesapánk hamar meghalt, édesanyám egyedül nevelt fel hármónkat. Négy osztályt jártam, és 10 éves koromtól cselédnek álltam. Kezdetben libapásztor voltam, később a házimunkába is befogtak. Nehéz volt, mert nagyon kicsi és gyenge voltam. Mégis rám bízták a dagasztást, a kenyérsütést.

„Befűtöttem a kemencébe, és nem bírtam bedugni a kenyeret, meggyűrődött a kenyér alja. A gazdám pirosra verte el a kezemet.”

A cselédsorsból még éppen nem voltam 18 éves, amikor kiszakadtam. Ősszel esküdtünk a férjemmel, és január elején töltöttem a tizennyolcat. A férjemet két évvel korábban ismertem meg az unokatestvérem lakodalmában. A férjem szüleinél laktunk egy évig, akkorra már volt egy kis telke, oda vetettünk vályogot, megszáradt, felépítettünk egy kis házat, szoba-konyhásat, mi magunk, és már a következő év őszén benne laktunk. Az első gyerek a házasságkötésünk után már jó egy év múlva megszületett. Aztán jött a háború, elvitték a férjemet, akkor már három gyerek volt. Nagyon nehezen telt az az időszak.

„Amikor ideért a front, dunyhával védtem a gyerekeket a bombáktól. Kiságy volt az ablaknál, odaraktam a nagy dunyhát, hogy ne érje a gyerekeket a szilánk.”

Bombából voltak azok a szilánkok. Amikor csendesedett kint a helyzet, elvettem a dunyhát előlük, nem is tudom, hány szilánkot szedtem ki belőle. Az egyikőjüket légnyomás is érte, még járni sem tudott. Unokatestvéremék nem messze laktak hozzánk, átjött, úgy vette az ölébe, aztán dédelgette, olyan kis szédelgős lett az a kisgyermek. A férjem fogságba esett a háborúban, 1946-ban jött haza. Amikor hazajött, nem olyan könnyű volt munkát találni. Szabályozták a Tiszát, földmunkára ment oda. Bodaszőlőre 1954-ben költöztünk. A sógornőm lakott itt, többször voltunk náluk a családdal, gyönyörű szőlőskertek voltak, még a kerítés is szőlőből volt, megtetszett a falu. Vásároltunk egy gyümölcsöst, volt rajta egy hétvégi ház, később építettünk oda egy rendes házat.

„A férjem értett az építéshez, ő az építőiparban helyezkedett el, még a debreceni Nagyállomás építésén is dolgozott.”

Itthon a gyerekeket neveltem és a kertet műveltem. Nemcsak az enyémet, hanem ahová hívtak, másét is. Fizettek érte, valamiből meg kellett élni, melyik megrendelővel hogy tudtam megegyezni a napszámban. Aprólék volt a ház körül, sokáig tartottunk tehenet, kellett a tej a gyerekeknek. Elővettem a még Nádudvaron szerzett tudásomat, kosarat fontam. Megtanultam varrni, hiszen a hat gyermeknek kopott a ruhája. Nem kellett varrónőhöz menni, foltoztam én magam a nadrágokat. 1991-ben özvegyültem meg. Míg fiatal voltam, akkor is voltam néha beteg, de mikor megözvegyültem, utána már hamarabb beteggé váltam. Ahogy az utolja felnőtt a hat gyerekemnek, akkorra már jöttek az unokák. Se óvoda, se napközi nem volt akkoriban. A gyerekeim hozzám hozták a gyerekeiket, hogy tudjanak menni dolgozni. Az unokákat is én neveltem. Nagyon is szeretem, imádom őket. Most is, a születésnapomra milyen nagy szeretettel, kedvvel jöttek, körülrajongtak. Még messziről, Mórról is idejött a legkisebb unokám. Mostan már csak üldögélek, semmit sem tudok csinálni. Hozzá voltam szokva, hogy mindig megyek, csak a csontom már nem bírta. Eltört a lábam, a bokám, combnyaktörésem volt, de mindből meggyógyultam.

„100 évhez az kell, hogy mozogjon az ember, amíg tud, mert én is azt tettem. Ha meg már nem tud, gyűjtse maga köré minden gyerekét, rokonát, mert a szeretet az táplál, élteti az embert. Azért éltem meg a száz évet, mert a családom olyan szeretettel vesz körül.”

Kovács Zsolt