Tevékeny évek, sok szeretettel: életéről mesélt a százéves Illés Józsefné

„Illés Józsefné, a 100 éves néni? Ő az, aki nagyon jól főz! Menjenek az utcán egyenesen, bal oldalon ott lesz a ház. Nem tévesztik el, ma már sokan mentek oda”

– igazít útba bennünket egy aradványpusztai lakos, akitől megkérdeztük, hogy hol lakik a 100 éves asszony.

Persze, hamar megtaláltuk a kis házat. Autók az utcán, sürgölődő, az estebédhez készülődő vendégek sokasága, az udvaron sátor, a mélyén pedig az egyik asztalnál csendesen üldögél Kaprinyák Anna, Kaprinyák Margit és Kaprinyák Julianna. Meg-megfogják egymás kezét, akkor a mellette ülő szemébe néznek, majd tekintetüket tovább pihentetik egy fehér tortán. A torta tetején lévő szám egy százast formál.

Kaprinyák Julianna éppen egy évszázaddal ezelőtt született.

Az egyik rokontól tudjuk, négy gyermeke, hat unokája és tíz dédunokája van. 1999-ben megözvegyült. Egészséges az ünnepelt, csak – hívta fel a figyelmünket – beszéljünk hozzá kicsit hangosan, mert nagy szót hall. Mindössze ennyi a baja, egyébként teljesen egészséges és tevékeny.

Fiatalon sok munka

– Kilencen voltunk testvérek, és még hárman élünk. A legfiatalabb és a legidősebb és egy közbenső – kezdi Juliska néni. – A gyermekkoromról nagyon sokat tudnék beszélni, de a 100 évről is, abba nagyon sok minden belefért. Szeretek itt lakni Aradványpusztán, jó emberekkel vagyok körülvéve. Egy másik tanyán, a Pókában születtem. Aradványban jártam iskolába, itt éltem, itt öregedtem meg. A családban én voltam a legidősebb gyerek, így nekem jutott minden munka, szegény jó anyám beteges volt. Emlékszem, fel kellett állnom egy kis székre, hogy elérjem a munkához az asztalt. Anyám meg mondta, gyúrjad, lányom, a tésztát! Én pedig nyújtottam, ahogy tudtam. Mennyi idős voltam? Nyolc éves, kilenc éves? Nem tudom. Minden munkába befogtak, fiatalon is nagyon sokat dolgoztam. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor szólt a kerülő, kapát, villát hozzál, menni kell a határba dolgozni. Mire a Nap feljött, már kint voltunk. Aratáskor markot szedtem, a harmadik marokszedő voltam gyereklányként. A villanyéltől, kapanyéltől a tenyerem olyan bőrkeményedéses volt, hogy meg lehetett faragni. Később, amikor már nagyobb, erősebb voltam, vállamon hordtam a tengerit zsákban. Attól meg a vállam sebesedett ki.

„Egyszer, amikor hordtuk a padlásról lefelé, nem volt, aki feladja a hátamra. Dobbantottam egy nagyot, hogy hátha arra felfigyel valaki. A dobbantásra leszakadt a padlás, a zsák megakadt két gerendán, én pedig ott lógtam a zsákon, alattam a borjúk, bikák. Úgy vették észre az emberek, hogy csüngtem.”

Keresi, mit csinálhat

– 1946-ban házasodtam meg, volt elég baj, a háború után voltunk. Ahogy férjhez mentem, egy évig anyósomnál laktunk, míg egy kicsit össze nem szedtük magunkat, hogy tudtunk egy kis házat csinálni. Egy konyha meg egy szoba volt. Még akkor is, amikor már megvolt a négy gyermekem. Aztán ahogy erősödtünk, lett pénzünk, a házat bővítettük. Vettünk egy jó fejőstehenet, hordtuk a csarnokba a tejet, így mozgattuk a kis pénzünket. A házasság után sem változott az életem, jött a család. Négy gyermekem született. Egy gyermekem hároméves korában beteg lett, elütötte egy szekér, azóta sem tud felkelni, én ápolom. Még eddig végigvittem… Ketten vagyunk a házban. Van gondozónk, amikor eljön, sokat segít, no meg a család is. Ágyhoz kötött teljesen a gyerek, 57 éve. Hogy meddig bírom? Nem tudom! A lányomat ápolom, kimegyek egy kicsit, megszellőzök, egyet kerülök, majd megint bemegyek a kislányomhoz, teszek-veszek, főzök. Kicsit takarítok, mosogatok, kint a kertben kapálok.

„Amit meg kell csinálni, azt megcsinálom, nem várok másra.”

Az a vesztem, hogy mindig benne vagyok ebben a munkában. Mindig nézegetem, hogy mit „kék” csinálni. Ha bent vagyok a házban vagy kint a kertben, és leülök, akkor is csak azt nézem, mit kellene még csinálni. Aztán pihenek egy kicsit, de már akkor azt keresem, hogy mit kell még megcsinálni. Fogom a botot, aztán csinálom. Egyik kézben a bot, a másikban a kapa vagy a seprű. Bizony, így élem az életem.

Főzni tanít

A legszebb emlékeiről is kérdeztük. Mondta, a lakodalmuk volt, és az, amikor a gyermekek születtek. Majd amikor említettük neki, hogy az a hír járja róla Aradványpusztán, hogy jól tud főzni, elmosolyodott.

– Sokakat tanítottam meg sütni-főzni. Hiába, az anyja eljárt máshová dolgozni, saját magától meg nem tudja a fiatal, hogyan csinálja. Ha kérdezte, hogy jól csinálja-e, én mindig azt mondtam neki, hogy ha úgy csinálod, ahogyan én mondtam, azt nem ronthatod el, úgy jó lesz.

Kovács Zsolt