Egy hely, ahol megtalálhatjuk az utunkat

Mostanság számtalan világutazóval találkozom, köztük van Daróczi Szilárd is, aki harmincöt évesen már rengeteg helyen járt, és nincs számára megállás. A fiatalember az utazásai által ismeri meg a világot; elmondása szerint nyitottságot, kultúrát, toleranciát és világnézetet tanul. Amióta az eszét tudja, utazik, és nem bánja, hogy minden fizetését kiruccanásokra költi. Eleinte Európa egyes részeit hódította meg, majd Ázsiában (India, Malajzia, Indonézia, Szingapúr) és Amerikában is megfordult. Az igazi szerelem számára Ázsia volt, ott talált önmagára, indiai élményeiről pedig szívesen nyilatkozott a Naplónak.

Örök élmény

Februárban egy hónapot töltött teljesen egyedül Indiában, ahol igaz, járt már korábban, de mindig szerette volna kipróbálni, milyen egyedül világot látni. – Fantasztikus élmény volt, mindenkinek ki kellene próbálni. Egészen más impulzusok érik az embert, amikor nincs útitársa. Sokkal nyitottabb az őt körülvevő emberekre, helyzetekre. Indiába ezúttal harmadjára tértem vissza. Utam első tíz napját egy vipasszaná meditációs táborban töltöttem, a fennmaradó időt pedig Dzsaipurban, illetve Keralában.

Dzsaipurt a drágakövek fővárosaként emlegetik, ott töltöttem hat napot a vipasszanátábor után. Ez idő alatt számos előnyben volt részem. Meghívást kaptam egy indiai iskolába, ahol egy egész napot töltöttem, és megismerkedtem az ország oktatási rendszerével, majd előadást is tartottam az iskola diákjainak. A gyerekek nagy része most először találkozott európai emberrel, így óriási szeretettel fogadtak, és számomra is örök élmény marad – kezdte a beszámolót.

Természeti kincsek

Az utazás szerelmese azért választotta Dzsaipurt, mert korábbi látogatásai alkalmával szerzett helyi barátokat, akikkel szeretett volna mindenképpen találkozni. Továbbá azért, mert a vipasszanátábort, amelyet az interneten kinézett magának, a csodás indiai városban szervezik. Két hetet töltött még Keralában, amelyről korábban már olvasott, és ahol csodálatos természeti kincsek találhatók. – Utazásom teljes időtartama húsz nap volt. Ez első hallásra soknak tűnik, viszont India méreteit tekintve éppen csak arra volt elég, hogy a kiválasztott városokból és környezetükből ízelítőt kaphassak. Az indiai kultúra azonnal magával ragadott, amikor először voltam az országban. Semmihez nem lehet hasonlítani azt az élményt, amit az ember ott kap, és amivel szembesül. Az állandó dudálás, a folyamatos nyüzsgés és a rengeteg ember az első pár napban teljesen leszívta az energiámat, ami teljesen természetes. Sokaktól hallottam, hogy aki Indiába érkezik, kultúrsokkot kap, mert minden annyira más. Ezzel én is egyetértek, ugyanakkor az a hatalmas sokk, amire számítottam, nem jött. Azt is sok helyen olvastam, hogy nagyon szemetes ország, és a gyönyörű látnivalókat a szemétkupacok látványa csorbítja. Volt szemét, ez tény, viszont bennem mégsem az maradt meg. Sőt ahhoz képest, amire felkészültem, nekem nem tűnt annyira szemetesnek – sorolta.

Közös képek

„Az emberek nagyon barátságosak, és roppant furcsa volt megtapasztalni, hogy mindenki szelfit akart készíteni velem, bármerre jártam. Igazi szupersztárnak éreztem magam.”

– Mint később a helyi barátaimtól megtudtam, nagyon büszkén mutogatják az elkészült közös képet az ismerőseiknek és rokonaiknak, és azonnal a közösségi médiára posztolják, ami aztán több száz, olykor ezer lájkot is hoz. Bármikor segítségre volt szükségem az utcán, mindig nagyon segítőkészek voltak, még akkor is, amikor nem tudták megmondani, pontosan merre induljak, mert fogalmuk sem volt, mit keresek. Akkor jöttek velem, és kérdezősködtek, hogy útba tudjanak igazítani – ismerhettük meg Szilárd által a helyieket.

Egyfajta megvilágosodás

A debreceni származású fiatalember az első két nap után azt kérte, hogy reggelire és vacsorára csupán egy banánt kapjon, mert a fűszeres indiai ételek megviselték a gyomrát. Arról nem is beszélve, hogy a diéta mellett jobban tudott a meditációra koncentrálni. – Azt vettem észre a tábor után, hogy sokkal jobban érzem az ízeket, mint előtte, sokkal élesebben hallok és látok. Az érzékszerveim egészen kifinomultak.

„A legszembetűnőbb változás az volt, hogy elkezdtem a jelenben élni, nem vágyakoztam. A pillanatot éltem meg, és igyekszem azóta is eszerint létezni.”

– Az érzékszerveim azóta már korántsem annyira kifinomultak. Nagyon sok olyan probléma jött elő a tíz nap alatt, amit ott oldottam meg fejben. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy amikor semmi más nem vonja el a figyelmem, mennyire máshogy látok mindent. Az adott élethelyzetek, amelyeket évek óta nem tudtam megoldani, azok ott nagyon egyszerűnek tűntek, és egyfajta megvilágosodás volt számomra – fűzte hozzá végezetül.

Minden tilos

– A vipasszaná meditációnak éppen ez a lényege: hogy ne a múltban vagy a jövőben éljük a mindennapjainkat, hanem a jelenben. Emellett pedig fontos a tanítása: hogyan nézzünk szembe a problémákkal? Voltaképpen az egónk legyőzéséről szólt a tíznapos meditáció. A napirend rendkívül feszített volt. Reggel 4 órakor gongszóra ébredtünk, és 4 óra 30 percre kellett a meditációs szobában (Damma Hall) lennünk. Az egész napos programon videóvetítés is volt, a guru pedig elmondta, mi az, amit nagyjából el kell érnünk. Biztatott és a meditáció jótékony hatásáról beszélt, valamint Buddháról szóló történeteket mesélt, este 9 órakor volt lámpaoltás – ismertette a meditáció részleteit.

A tíz nap alatt senkivel nem lehetett beszélniük, sőt egymásra sem volt szabad nézni, hogy azzal se zavarják meg a másikat abban, hogy befelé figyeljen. – Kétnaponta a mester elé ültünk, aki érdeklődött arról, hogyan állunk, mit gondolunk a meditációról. Ha bármit szerettünk volna vásárolni, azt egy papírra kellett leírni, majd az asztalon hagyni. Ami nekem a legkevésbé hiányzott, az a telefon és az internet. Egyáltalán nem bántam, hogy semmit sem tudtam a külvilágról. Igaz, néha jó lett volna zenét hallgatni vagy olvasni. De tilos volt, mert azt mondták, ezek a dolgok elterelik a figyelmünket arról, hogy befelé figyeljünk és magunkkal foglalkozzunk – mondta.

– A legeleje volt a legnehezebb, a lélegzetünket kellett figyelni három napig, és a felső ajkunk, illetve az orrnyergünk által bezárt háromszöget. Ezt a területet vizsgáltuk, hogy milyen érzéseket érzünk: viszketés, fájdalom stb. A legnehezebb a törökülés volt, hiszen körülbelül 5 perc után már iszonyatos hátfájás kezdődött, és akkor még ott volt többórányi meditáció – fűzte hozzá.

Újra megpróbálni

A folyamatos hangulatinga­dozás nagyon megviselte Szilárdot, nem volt olyan nap, amikor úgy érezte: köztes állapotban van.

„Mindig vagy a csúcson voltam, vagy pedig mélyponton. Rengeteg olyan dolog jutott eszembe ez idő alatt, amit az elmúlt években mindig elhessegettem. Itt viszont nem volt más választásom, foglalkozni kellett vele.”

– Tíz nap után úgy éreztem, soha többé. Olyan volt, mintha két-három hónapig tartott volna az egész. Sokkal lassabban teltek a napok, az órák és a percek. Néhány héttel a tábor után viszont úgy éreztem, hogy újra meg fogom csinálni, hiszen már tudom, mi az, amire számíthatok – ismertette végezetül.

Tádzs Mahal, vonat, álomszép naplemente

Daróczi Szilárd nem híve a tipikus turistalátványosságoknak, viszont úgy véli, a Tádzs Mahalt mindenkinek érdemes megnéznie, aki Indiába megy. – A helyi vonatozás óriási élmény. A legolcsóbban úgy lehet utazni, ha arra a vagonra veszel jegyet, ahol az állatokat szállítják, de van klímás vagon is, ahol az utaskísérő friss meleg ételt szolgál fel. Úgy kell elképzelni, mint egy magyarországi fülkés vonatot, csak Indiában nincsenek a fülkén ajtók, illetve a folyosón is vannak ágyak – mondta. – A februári hónapokban az éjszakák elég hűvösek, így hálózsákot mindenképp érdemes vinni. A szerelvények régiek, és az ablakok nem igazán zárnak jól. Viszont egy-egy tizenkét órás vonatúton rengeteg érdekes emberrel lehet megismerkedni és összebarátkozni. Akik a tengerpartokat szeretik, azoknak Goát ajánlom, fantasztikus partszakaszok vannak, gyönyörű átlátszó vízzel és lenyűgöző naplementékkel. Aki pedig a dzsungelt, lagúnákat szereti, annak Kerala holtági csónakázása lesz felejthetetlen. A rituális halottégetés pedig olyan élmény, amit egy európai ember el sem tud képzelni. Karnyújtásnyira látni, ahogy a holttestek égnek, és a városban sétálva körülbelül tízpercenként lehet találkozni egy-egy kis csoporttal, akik a fejük fölött viszik a fehér ­gyolcsba tekert holttesteket. Ez egyszerre félelmetes és csodálatos – fűzte hozzá.

Nagy Emese